Bevallom őszintén, hogy tíz-tizenöt nappal ezelőtt nem is hallottam Geoff Moore vagy David Posamentier nevét, de nem hiszem, hogy ezzel teljesen egyedül lennék. A semmiből feltűnt két újonc rendező – akik mindjárt a forgatókönyvet is jegyzik – ráadásul szinte mindent belesűrített első próbálkozásába, ami a kortárs indie-alkotóktól eddig elleshető. A keverék, ha nem is lett kifejezetten rossz, az eredetiségnek csak halvány nyomait hordozza. Ettől persze még lehetne kiváló film is a Működik a kémia, de a történet végén ismét csak az derül ki, hogy a jól összeválogatott klisék egymás után pakolása még nem helyettesíti a rutint.
Eleve furcsa, hogy a két kezdő direktor egyből egy ujjgyakorlattal akart kezdeni, filmjükben ugyanis egyáltalán semmi meglepő, rendhagyó vagy formabontó nincs. Igaz, Moore és Posamentier nem teljesen tapasztalatlanok – hiszen olyan művek elkészítésében vállaltak kisebb-nagyobb szerepet, mint az Egy veszedelmes elme vallomásai vagy A régi környék. De sajnos úgy tűnik, hogy első filmjüknek nem tett jót az erős független hátszél. Pláne, hogy a Működik a kémia még sokadik ránézésre is csak néhány vígjáték- és fekete komédia-panel újrahasznosításából áll.
Az örök kisvárosi nímandot ezúttal Douglas Varney-nak (Sam Rockwell) hívják, akit nem csak a felesége (Michelle Monaghan) és apósa (Ken Howard) tart sakkban, de nagyon úgy tűnik, hogy rövid időn belül kamaszkorú fia (Harrison Holzer) is zsebre vágja, hacsak valami drasztikus nem történik. (Elárulom, hogy történik majd ilyen.) Hősünk annyira akaratgyenge, hogy hiába szerezte meg a munkahelyéül szolgáló patika tulajdonjogát apósától, az öreg még átnevezni sem hagyja – ami egyébként üzleti szempontból számomra teljesen érthető. Felesége pedig nem csak az éves városi bicikliversenyen nyomja le rendszeresen, hanem általában a házasságuk minden területén is.
Doug életében azt a bizonyos drasztikus változást egy hosszúra nyúlt munkanap hozza el, örökké elszállt futárja (Ben Schwartz) helyett ugyanis egyik este kénytelen maga kiszállítani a gyógyszereket. Az egyik fuvar során találkozik a kitartott és unatkozó Elizabeth-tel (Olivia Wilde), akivel nemsokára annyira megtalálják a közös nevezőt, hogy nemcsak viszonyt kezdenek és közösen megcsapolják Doug patikájának készletét, de hamarosan a nő férjének semlegesítése is beszédtémává válik. A bejáratott sztori ellenére Moore és Posamentier alig indulnak el a krimi-vonalon, a film sokkal jobban fókuszál az elnyomott Doug önmagára találására. Ami persze megint csak nem valami eredeti, hiszen holnap reggelig sorolhatnánk az ugyanerre a sémára épülő filmeket.
Nyilván nem véletlen, hogy ilyen sok mozi készül ezen a futószalagon, de valahol mégis szomorú, hogy a kifejezetten jó szereplőgárdából is csak egy végletekig kiszámítható filmet sikerült összehozni. Ráadásul nemcsak a történet, hanem a karakterek is eléggé újrahasznosítottnak tűnnek, különösen a mellékszereplők. Igaz, az autoriter apóst és a hasonlóan elnyomó feleséget nem lehet sokféleképpen tálalni, de Moore-éknál Ben Schwartz is csak amolyan szegény ember Seth Rogenje lesz. A dramaturgiailag tulajdonképpen teljesen felesleges droghatósági Carp ügynöknek (Norbert Leo Butz) pedig nem csak a gesztusai, hanem még a neve is olyan, mintha A nagy Lebowskiból szökött volna meg.
Igaz, az utóbbi években kicsit skatulyába zárták, azért Sam Rockwell-t még a kiégett kisember szerepében is jó nézni, bár a tőle megszokott, intenzív játékból csak morzsákat kapunk. Szegény Olivia Wilde-nak viszont szőke hajjal sem sikerül megszabadulnia Dr. House 13-asának szerepétől, ennek ellenére mégis van valami az általa játszott poszt-femme fatale-ban. Talán elsősorban a színésznő lehengerlő, de mégis hideg szépsége teszi, de egészen a film legvégéig nyitott kérdés marad, hogy valóban beleszeretett-e hősünkbe, vagy csak egy eszközre volt szüksége a kitöréshez. Akárhogy is van, nem csak a címben, hanem Rockwell és Wilde között is működik a kémia, bármilyen valószínűtlen párosnak tűnnek elsőre.
Moore és Posamentier első rendezői nekifutása nem sikerült olyan rosszul, de egy kicsivel több saját ötlet bevetésével és némi extra rizikó vállalásával sokkal jobb is lehetne. Elvégre az alapanyag adott, a színészek jók, a történet-sablon pedig könnyed és élvezhető. De valamiért a Működik a kémia mindenben biztosra megy és csak egy kicsit mer kockáztatni. Ugyan a filmben elég jelentős szerepet kap a gyógyszerekkel való visszaélés, a házasságtörés és a kamaszkori szorongás – vagyis csupa nehéz, de kifejthető, megrágható és véleményezhető téma – a szerzők a legtöbb lehetőséget teljesen kihasználatlanul hagyják.
