Nagy az Isten állatkertje... Kábé ennyi hozzáfűznivalóm van a pingvin mint a keresztény jobboldal zászlóshajója kontra a liberális értékek császárkabátba bújt tagadója témához.
Ami a filmet illeti, abból mintha kettő lenne. Egy francia meg egy amerikai. Az utóbbi - Morgan Freeman narrációjával és Alex Wurman zenéjével - állítólag kevésbé cukrozott. Én a franciát láttam. Ebben egy Björk-epigon énekel (angolul), Emilie Simonnak hívják, zeneszerző és előadó, amúgy még jó is lehet, de itt súlyosbító tényező. A Pingvinek vándorlásával ugyanis új műfaj született: a természettudományos giccs.
Minden tiszteletem azoké a filmeseké, akik több mint egy évig forgattak az Antarktiszon, nem embernek - és a képek tanúsága szerint pingvinnek sem igen - való körülmények között. Ahol a három hónapig tartó nyár tán csak kicsit keményebb, mint a mi kontinentális telünk, a kilenc hónapos másik évszakra a mínusz nyolcvannal, hóviharokkal, száznapos sötétséggel már nincs is szavunk.
A francia cím pontosabban fejezi ki a császárpingvinlét lényegét: a hosszú menetelést. A táplálékot adó tengertől húsznapi járóföldre esik a költőhelyük. Nyár végén kel útra végeláthatatlan sorokban a kolónia a földrész belsejébe, ahol nincs más, csak a jégmező. Ott választanak párt, majd a tojás kihordásában és lerakásában végsőkig kimerült nőstények a hímekre hagyják a költést, és elindulnak vissza a tengerhez. A hímek a sarki tél legkeményebb szakaszában őrzik a tojást, majd a kikelt fiókát, és várják, hogy négyhavi éhezés után felváltsa őket a párjuk, és végre mehessenek enni. Innentől a feltöltekezett nőstények etetik és vigyázzák a kicsinyeket, míg el nem jön a nap, hogy elverjék maguktól a kölyköt: nekik enniük kell, a fiókának meg önállósulni. Egy éven belül már negyedszer teszik meg ugyanazt az utat, és később az összeverődött fiókák is követik őket, hogy a nyár végén már a törzzsel együtt meneteljenek a költőhelyre.
A császárpingvin élete tele van veszéllyel és tragédiával. Eltévednek és elvesznek a hóban, nem találnak párt, egy óvatlan mozdulattal megrepesztik a tojást, túl későn indulnak el a tengerhez, és már nem marad erejük az út megtételéhez, végez velük vagy a fiókájukkal egy hóvihar, fókák vagy ragadozó madarak áldozatául esnek. A Pingvinek vándorlása közvetlen közelről, híven rögzíti a drámai pillanatokat, és nagyszerű képeket mutat a kietlen sarki tájról, az év- és napszakok szerint változó színekről, fényekről, időjárási jelenségekről. Ezzel a kinccsel vonultak be az alkotók a jó meleg stúdióba, hogy jelentős utómunkával tőrőlmetszett giccset gyártsanak belőle. A vágás, a kísérőszöveg, a zene súlyosan és szemérmetlenül antropomorfizál, és füzetes regénybe illő történetté formálja a természetfilmes anyagot. Aki nem bírja a tömény melaszt, az jobban jár a DVD-vel, ahol próbálkozhat az angol nyelvű változattal vagy a hang levételével.
A császárpingvinben erős a lét- és fajfenntartás ösztöne, de csekély az értelem. Még annyi esze sincs, mint a tyúknak (pedig azt sem az eszéért szeretjük), aki védelmezi a csibéit a héjától, míg az utódért súlyos áldozatokat hozó pingvinszülőknek szemük sem rebben, midőn egy náluk kisebb testű sirály komótosan válogat a fiókák között, hogy aztán különösebb erőfeszítés nélkül elragadja az egyiket. Ez persze nem a császárpingvint minősíti, hanem a kísérőszöveg íróit, akik az önfeláldozás héroszaként ünneplik tárgyukat, a szerelem dalának nevezik a párzást, az élet táncának a költést. Innen már tényleg csak egy kis lépés a heteroszexuális párkapcsolat, a monogám családmodell meg az örök hűség követendő példájának felmutatása a kilenc hónapra szóló "pingvinházasságban". Az állatok mélylelkének, gondolatvilágának és érzelmi életének tüzetes feltárása közben sajnos elsikkadnak azok a valóban izgalmas kérdések, hogy miért mennek olyan messzire költeni, hogyan választanak párt, vagy hogyan ismerik meg a párjukat, fiókájukat a sokaságban.
