A lány és a költő. Köszi, ennél nyálasabb címet nehéz volna egy mozifilm fölé írni, körülbelül meg is mondom, hogy miről szól. Szerelemről. Kovács Kati énekelt ilyen jellegű balladákat a régi, szép időkben. Az idősödő költő rátalál a fiatal lányra, beleszeret, de tudja, hogy ez a kapcsolat lehetetlen, felelősséggel tartozik a másikért, félreáll, verset ír, aztán meghal valami betegségben, és a lány sír a temetőben.
Az idősödő költő rátalál a fiatal lányra, beleszeret, de tudja, hogy ez a kapcsolat lehetetlen, felelősséggel tartozik a másikért, félreáll, verset ír, aztán meghal valami betegségben, és a lány sír a temetőben.
Furcsa, de majdnem. A magyar címben elhallgatnak egy viszonylag fontos szálat: a lány kínai. A film viszont olasz, úgyhogy a probléma adott: senki nem néz jó szemmel egy ilyen kapcsolatot. A kínaiak elzárkóznak, az olaszok is problémáznak, bár nem teljesen világos, hogy miért, nyilván, hogy legyen valami bonyodalom. Voltaképpen el kellene keseredni a filmen, a lehető legközhelyesebb témával és eszközökkel dolgozik. A szerelmesek nem lehetnek egymáséi, mert társadalomban élnek. A társadalom pedig felületes, és a közömbösségükben inkább rossz indulatú egyedekből áll. A bűnözők dagadtak, és egy ültő helyükben megesznek két pizzát, tetoválás van a fülük mögött, és ütik az öregeket. A lány szép, és a költő sem néz ki rosszul. Amerikai filmekben Rade Serbedzija az orosz maffiafőnököt szokta játszani, öltönyös, borostás, veszedelmes idegen, most csak az idegensége marad, nem is igazi költő, csak rímeket farag, hogy megkínozza vele a magyar szövegért felelős kollégát.
Akármilyen közhelyes a film, mégis díjakat nyert, amire nem tudok jobb magyarázatot találni, mint hogy megint fölfedezték a szolidaritást, mint filmdíjat képző faktort. Ríkatós film, legalább háromszor fakadhat könnyekre a moziban szipogó, és a stáblista alatt arra gondolhat, hogy végre valami más, csöndesebb, érzékenyebb, lassúbb, amiért érdemes volt jegyet venni. Pedig át vagyunk verve, szerelem, kisgyerek, gonosz világ, ez minden, amit el tudnak mondani a chioggiai történetben. Vannak pillanatok, amikor szépen mondják, esőcseppek peregnek a busz ablakán, mögötte vágott szemű asszony néz ki, és tenyerével törli a párát, hogy kilásson az ellenséges és kicsit sem szép Itáliára. Együttérzés, ez a kulcsszó a moziban. Ha sikeres a Z világháború, azért van, mert végre észrevették, hogy megszűntek az emberellenségek, már annak se tudunk szívből örülni, ha az oroszokat gyilkolják, az arabokat lövik, a mexikói drogbárót robbantják. Az olasz változatban azt veszik észre, hogy a velünk élő kínaiak hiába zárkózottak, azért emberek, van szemük, kezük, szervezetük, érzékük, érzelmük, szenvedélyük. Úgy látszik, ez most a nyerő téma náluk, volt az utóbbi időben ilyen film ukrán cselédlánnyal, afrikai menekültekkel, kínaiakkal, lassan elfogy a világ. Lassú európaiak, megint mehetünk az amerikaiak után, jöhetnek a gonosz földönkívüliek meg a Rómeó és Júlia zombi változata.
