Az még csak hagyján, hogy kik azok, de némileg problematikusabb, hogy mit akarnak. És akkor hol van az még, hogy mit akar a rendező, Bacsó Péter?
A Lumnitzer nővérek egy a való világból szerzett hírlapírói álnév, két étteremkritikust takar (a Népszabadságban a Wittman fiúk jegyezték a nem is olyan rég futó hasonigényű sorozatot). Na, de kik is ők? Kérdő címe ellenére a film nem hagy kétségek közt őrlődni, a nővérek még csak nem is fivérek, csupán két pasas. Szombatonként rovatuk van valamilyen kitalált című lapban; vendéglői tapasztalataikat írják. S mivel hajlanak a sarkos, engesztelhetetlen fogalmazásra, a vendéglátó-ipari szakdolgozók, tulajok körében félelemmel vegyes utálat ébred irántuk. De mielőtt elmerülhetnénk a kocsmárosok ellenlépéseinek élvezetében, szembesülhetünk egy kicsiséggel, amit nem lehet megkerülni. A mű választott témája folytán kénytelen ugyanis a maga fizikai valójában is megjeleníteni a sajtót. Ez van, újságok "játszanak" a filmben. Mivel az alapötlet beszállítóin (Wittman fiúk) túl azonban teljesen fikciós történetről van szó, így ezek az újságok is kitalált lapok. Mondtuk, kitalált címekkelÉ Nos, mindez a következőképpen jelenik meg Bacsó Péter filmjében: fogunk egy igazi újságot, és leragasztjuk a fejlécét egy darab kis híján hasonló papirossal, amire ráírjuk a mi címünket. Így lesz egy Népszabadságból már meg nem mondom, hogy mi, Reggeli Hírek vagy valami hasonló. A ragasztás egy cseppet feljön a széleken: 1. de az kit zavar, 2. azt ki veszi észre, 3. na ésÉ Kicsire nem adunk - nyilván. Nem kell ahhoz felhívni a nyomdát, s megkérdezni, hogy ugyan már, mennyibe kerülne egy példány napilapnak látszó tárgy kinyomtatása, hogy a felmerülő (vagy akár elképzelhető) összeget elhelyezzük egy átlagos magyar film költségvetésében. De ne szórakozzunk, nem került volna semmibe. Persze, kétségkívül kicsiségről van szó, ám annyira jellemző a műegészre, hogy még a magamfajta is beleborzong. Ugyanez a nemtörődömség riszál ugyanis a film minden kockájáról. Van egy elnagyolt forgatókönyv, egy fesztelen szerkezet, egy szembeszökően megengedő rendezés, egy vágás, amit mintha tényleg körömollóval és celluxszal applikáltak volna. Pályakezdő bizonyára nem engedhetne meg hasonlót magának. Egy veterán majsztrótól viszont még meglepőbb. 'szintén szólva ilyesmit nem várnánk senkitől. A De kik azok a Lumnitzer nővérek? konkrétan egy fércmű, a kifejezés elvont értelmében nem lenne nagy dolog, megesik az, de hogy a szó szerintiben is, az már vicc. Rossz vicc.
Persze igazságtalanok lennénk, ha néhány felületesen összecsirizelt kellék láttán vonnánk le ennyire végletes tanulságot. Végre is Bacsó Péter alighanem egy társadalmi szatírával jelentkezett ezúttal (mint kiterjedt pályafutása során annyiszor már). Megengedhetjük, nem is kell túl nagy erőszakot tenni magunkon ahhoz, hogy akár akként is értelmezzük készítményét, mint kiállást a szólás kispályás (épp ezért kitüntetetten fontos) szabadsága mellett. Hisz a gaz levesvizezők, mócsingbetyárok, kuktabúvárok elfogulatlan ítészeik ellen kelnek, bármi áron elhallgattatni kívánva őket. Miből logikusan (s a film vélhető igyekezete szerint) egy kergetőzős komédiának kellene kerekednie nagyszerű színészek önfeledt komédiázásával. S ez részben stimmel is, miből megint csak az egészre nyílik rálátás, az is részben stimmel. Bacsó megint kiváló színészekkel dolgozik, régi kedvencei (Udvaros Dorottya, Szacsvay László, Rudolf Péter) mellett igazi homo novusszal is szolgál (Alföldi Róbert nemcsak Bacsónál kezdő filmszínész, de emlékeim szerint ez az első abszolút főszerepe a vásznon). Az önfeledtség is meglenne valahogy, de a komédiázás gyaníthatóan a rendezői gyengekezűség miatt az istennek se jön össze: a hősök önfeledten szerencsétlenkednek. Kár, mert az Alföldi-Rudolf páros (a Lumnitzer nővérek) egy elszalasztott lehetőség, együtt is, külön is többre képesek, ezt nem is kellene mondani, annyira nyilvánvaló (hogy néznének ki például a Szomszédokban?).
Igen, bizonyára túl gyorsan, túl könnyedén vágtuk oda, hogy mit tartunk erről a filmről. De bárhova is nyúlunk, csak hasonlókról számolhatunk be. Mert például nem csak Alföldi felléptetése Bacsó egyetlen újítása ebben a filmben. Egy interjújában maga beszél arról, hogy álomjeleneteket még egyik filmjében sem forgatott. Nos, ami idekívánkoznaÉ túl magas labda. Mindenesetre a több, sok sebből vérző műnek ezek sem tettek jót. Egyfelől nem teljesítik, amit ígérnek; vad, izgalmasan erotikus álmokról beszélnek a szereplők, ám amit látunk, egy kamasznak is csak annyit jövendölne, hogy egy életen át kell Viagrára keresnie.
Egy sokfelé vihető felütés után hamar leülő sztori kínosan keresett befejezéssel, ennyi és semmi több a De kik azok a Lumnitzer nővérek?. Egy elhibázott film (a kifejezés ezúttal kizárólag az alapanyagra, a celluloidra értelmezhető). Nem végzetes dolog, említettük, van ilyenÉ Bacsó pályáján éppenséggel bőséggel - mondhatnánk, megint csak túlzott könnyedséggel, első (attól még jogos) felháborodásunkban. De nem ezek számítanak mégsem a rendező pályáján. Ám hiába nem ezek, mert a Lumnitzer annyira rossz (nem film), hogy nem engedi meg a kritikusának, hogy kiindulásként használja az életmű esetleges értékelésekor. Ennek kapcsán nem lehet tárgyalni a Tanút, a Fejlövést, semmit, legfeljebb napjaink filmgyártási viszonyaitÉ
Pedig jócskán itt volna az ideje egy Bacsó-pályaképnek. Sebaj, a következő filmje után biztos az is összejön.
