Főszerepben: a mobil

A közösségi magány korszakában, amikor jó pár száz – vagy akár milliónyi – virtuális barátra (ismerősre) tehet szert az ember, felértékelődik az egyéni teljesítmény. Ki mit tölt fel az internetre magáról, függetlenül annak igazságtartalmáról, mivel traktálja az elektronikus kompániáit a megosztó-portálokon. Manapság mindehhez professzionális technika sem szükséges, elég egy átlagos képképességű (fényképezni és/vagy filmezni tudó) mobiltelefon. A Mobil című, 2004-es thriller óta – amikor is a Kim Basinger formálta átlagos amerikai anya és tanár hívogatta a Chris Evans játszotta átlagos amerikai fiatalembert – tudjuk, a kis kézi-készülék életet menthet.
A mobil most is sorsot formál. A spanyol, forgatókönyvíróból (vágóból és minden egyéb filmmunkálatosból) rendezővé avanzsáló Rodrigo Cortés Élve eltemetve című monodrámájában ugyanis egy Irakban civilben kamionsofőrködő amerikai férfi, Paul Conroy (Ryan Reynolds) földalatti fakoporsójából telefonjával próbálkozik változtatni szorult helyzetén. Rendezőnk kockázatos játékot választott, hiszen kilencven percig egyetlen színészre bízta a filmjét, igaz nagy segítsége volt, hiszen a klausztrofóbiás állapotoktól, a bezártságtól – ami esetünkben különösen nyomasztó – mindenki retteg. Kisköltségvetésű thrillerje (valahol a hárommillió dollár környékén) felkeltette Hollywood érdeklődését, és a jövőre a mozikba kerülő Red Lights című krimi igazgatásával bízták meg, amiben Sigourney Weaver, Robert De Niro és Cillian Murphy domborít.

Főszerepben: a főszereplő

[img id=289644 instance=1 align=left img]A nem egészen új keletű (gondolhatunk itt bizonyos értelemben Steven Spielberg Párbajára, vagy Robert Zemeckis robinzonádjára, a Számkivetettre), "egyszereplős" filmeknek nevezhető alkotások közül nemrégiben az Oscar-díjas Danny Boyle 127 órája borzolta az idegeket. Közös bennük, hogy a hőseik történetében – életében – döntő mozzanat a külvilággal való kapcsolatlétesítés. Minden ezen múlik. Az "egyszereplős" mozik cselekményét az így-úgy szorult helyzetű jelen momentumainak bemutatása mellett a visszaemlékezések árnyalják. Eleinte annak fel- és megfejtése miatt, hogy miképpen alakult ki a "most" tragédiája, később annak érdekében, hogy a múltszilánkok milyen módokon tudnának segíteni a szabadulásban, végül – többnyire – szerepet kapnak az érzelmek, azok a kapcsolatok, amik/akik erőt adhatnak a túléléshez és/vagy azok, akiktől búcsúzni kell.

Az "egyszemélyes" filmek meghatározója a szubjektivitás. (Értelemszerűen) mindent a főhős szemszögéből szemlélünk, múltját, jelenét – és amennyiben sikerül azonosulnunk vele (megízleljük a sorsközösséget, annak lehetőségét): a jövőjét. Rokonságot mutatnak a színházi monodrámával (nagy hirtelen Darvas Iván emlékezetes Popriscsin-alakítása jut eszünkbe Gogol: Egy őrült naplója című darabjából), több szempontból is, egyik erős kapcsolódási pontjuk a feszültségteremtés. Hiszen ezen filmek sikerénél döntő, hogy az egyszemélyes történetet mennyire képesek feszültséggel megtölteni. A vásznon – nyilvánvalóan – ez a főhős terhe, de persze valójában ez leginkább a rendező, a forgatókönyvíró és az operatőr feladata.

Főszerepben: a koporsó

Cortés és társai – forgatókönyvírója: Chris Sparling, operatőre: Eduard Grau – az erős kezdés, majd a lanyhuló folytatás után a végére határozottan belejöttek. A teljes sötétségben induló filmben először csupán – mint később megtudjuk: – a főszereplő (Reynolds) motozását és zihálását halljuk, aztán öngyújtó fénye lobban. Adagokban érnek az információk: a férfi iraki konvoját megtámadták, őt túszul ejtve a földalatti fatákolmányba zárták, hogy az átlagos amerikai civilért – aki a jólfizetett sofőri munka miatt jött a Közel-Keletre, hogy otthon maradt családja egzisztenciáját helyrehozza – öt-, de minimum egymillió dollárt követeljenek az amerikai kormánytól. Ennek érdekében hagyták a mobiltelefont a bedeszkázott férfinál, hogy a pénzért hívja, akit kell, és hogy videó-üzenetekkel erősítse meg a fogva tartói követelését.

Hangokat hallunk

A másfél órás játékidő során csak Conroy (Reynolds) megpróbáltatásait látjuk – leszámítva egy telefonon küldött kivégzés-opust az állítólagos szeretőjével (Ivana Mino) a munkaadó cégénél –, mind a túszul ejtőjével, mind az FBI-központos diszpécserrel, mind – az elvileg – a megmentésére igyekvő ügynökkel, mind a cége személyzeti főnökével, mind a feleségével stb. csupán hangban találkozunk. A kellő izgalmakat Reynoldsnak kell eljátszania, ezzel nincs is semmi hiba. Ám némely feszültségfokozónak szánt elem – mint például egy kígyó felbukkanása a koporsóban – mesterkéltnek hat. Hasonlóképpen az amerikai ízlésnek szánt gesztusnak értékelhetjük a film végére felerősödő melodrámai felhangot, pláne a legutolsó – és pont ennek az elvárásnak nemet mondó – csavar tükrében.

A túszejtők mindent elvettek áldozatuktól. A céljuk elérése érdekében csak egy mobilt, egy zseblámpát, egy viszkis butykost (talán mert a muzulmánoknak tilos az alkoholfogyasztás) és egy (a szabaduláshoz kevés, az öncsonkításhoz elegendő) bicskát hagytak nála, valamint egy benzines öngyújtót, hogy mindezt megtalálja. Ezek megkeresése és használata az igen szűkre szabott térben – jól adagolva – megfelelő hangulatot teremt. A túlélés első számú eszköze persze a mobil (lásd: fentebb), a vonal másik végén "felbukkanó szereplők" mondandói és hangi alakításai többnyire ébren tartják a nézők érdeklődését, ami egy minimalizált drámai térben, bármilyen jól is játszik a főhős, óhatatlanul ellankad. A sztereotip túszejtő, a sztereotip módon reagáló kormányszervek és a szerető hitves (és gyermek) sablonja mellett különösen ütős a főhős személyzeti főnökének cinizmusa, aki éppen ebben a szorult helyzetben közli, hogy a vállalat nem tart igényt tovább a sofőr szolgálataira. Vagy groteszk humorral jellemezhető az FBI-diszpécserasszony kifakadása, hogy vele ne tessék kiabálni és káromkodni. A magyar mozikban pedig örömmel állapíthatják meg, hogy még a földalatti koporsóban is át lehet állítani a mobil nyelvét az amerikai, az arab stb. mellett magyarra, úgyhogy hasonló helyzetben az iraki homoksírból fel tudjuk tárcsázni a pomázi nagyit, miszerint úgy néz ki, tárgytalan a vasárnapi húsleves.

Kinek ajánljuk?
- Akiknek tetszett a 127 óra.
- A bezártságot jól tűrőknek.
- Akik mindig is tudták, hogy Ryan Reynolds-ban több lakik egy bájgúnárnál.

Kinek nem?
- A több szereplős filmek kedvelőinek.
- Akik már egy lift gondolatára is szorongani kezdenek.
- Halhatatlanoknak.

7/10