Az idei év első figyelemre méltó független magyar filmes megmozdulása egyértelműen Szombath Máté mozija, a Feketerigó. A kéthetes projektnek indult vizsgamunka egy három évig tartó hosszú és összetett folyamattá vált, aminek a végén egy nagyjátékfilmet kaptunk – talán egy generációs filmet.

Kolos és Márk gyermekkori barátok. Különbözőségüknek köszönhetően lettek egymás pajtásai. Márk a balhés és bohém, igazi rosszcsont gyerek, míg Kolos a közömbösséget művészeti szintre emelő iskolapad-koptató. A film ezt a két általános karaktertípust ereszti össze különböző helyzetekben és terekben. Előbb Kolos problémáit magyarázza Márk életvitele nyomán, majd fordítva.

Ebben az értelemben fiatalkori szubkultúrákba való belehelyezkedésről is szó van. A csoportok identitása az együtt elkövetett balhék nyomán képződik meg. Kolos nemigen keresi a bajt, csak ül az iskola ablakában és a madarakat figyeli – csodálkozik azok szabad és könnyű életén. Ám a megnyugtató gondolatoknak és bambulásnak igen hamar véget vet a mámoros bajkeverés, amikor papírgalacsinnal dobáljuk a másikat és minden létező szabályt figyelmen kívül hagyva önfeledten, üvöltve esünk egymás torkának. Ha nem akarsz lemaradni és teljesen kitaszított lenni, akkor neked is be kell szállnod. S hogy fel is figyeljenek rád, lehetőleg nagyot kell szólnia annak, amit teszel, hiszen ezt a fajta versengést csak egy sokkal nagyobb hatású csínytevéssel lehet átmenetileg uralni. Ekkor kerül le a feszület a tanterem faláról és változik géppuskává.

Szombath Máté ezzel indítja Feketerigó című filmjét, melynek feszültsége ebben a barátságban vert gyökeret. Kolos és Márk kapcsolata korántsem tűnik megoldottnak, barátságuk inkább átmeneti orvosság saját hibáik kezelésére. A lavírozás mindkét figura fejlődésében megtalálható, csak más horizontú ez a szellemi mozgás. Mindketten az énközpontúság ifjúkori problémáival küszködnek. Kolos a művészetén keresztül romantikus szellemű naiv fiatalnak tűnik, aki a környezetébe szeretne a lehető legtermészetesebb módon adaptálódni. A körülötte zajló hétköznapi dolgokat próbálja megérteni. Csalódás, unalom várja, és elkeseredés. Okosan ráeszmél (talán még időben), hogy ezen a ponton kell váltani és valami egészen újba kezdeni. Ekkor találkozik Márkkal, s ez nem lehet a véletlen műve. Véletlenek nincsenek – ezt tanulták az iskolában –, sorsszerűség és isteni fegyelem irányítja ugyanis a világot. Kolosban a hit az egyik legmarkánsabb attribútum, ami ahhoz a telefonfülkéhez vezeti, amit gyermekkori barátja, Márk épp miszlikbe aprít.

Márk devianciája abból származik, hogy állítása szerint őt „Isten csak leszarja, amely érzés kölcsönös”. Torz jelleméből következő deformált istenképe előtérbe tolja az egóját. Kolos új hatásokat keres, kapcsolódási pontokat, Márk azonban jól megvan a maga által teremtett világban. Ő dionüszoszi mámorosságban igyekszik a lehető legmagasabb hatásfokon élni, amit az önpusztítás (szintén sajátos) művészete útján valósít meg. Így kerül a Bajza utcai aluljáró metafizikai magaslatára, hisz a hétköznapi helyszín átértelmezésének köszönhetően filmes eszközként, (tehát újra) identifikációs tényezőként jelenik meg. Pontosan úgy, ahogy a Kontroll alagútfutása esetében, itt is egy tökéletesen unalmas és jelentéktelen tér ruházódik fel többletjelentéssel.

A film eszközrendszere már kicsit nyögvenyelősebb. Igaz ugyan, hogy a feketerigó megidézése hatásos és jól időzített, a későbbiekben viszont totemállatként jelenik meg és néha irreális felületeken köszön vissza. A srácok a történet szerint egy Blackbird nevezetű zenekart alapítanak, aminek az angol megnevezése generációs és általános önismereti problémája a megjelenített korosztálynak; az angol nyelv, mint kifejezőeszköz gyakran használatos érzések és különböző lelkiállapotok kifejezésére. Emellett a feketerigós pólók már sokkal indirektebb és egyszerűbb utalások, talán ezek elhagyhatók lettek volna.

Robert Musil azonos című novellájának sorai folyamatosan követik az eseményeket, néhol értjük, néhol csupán sejtjük, hogy hol oldódnak fel a tragédia apró elemei a mű sorai által. Arról viszont nem vagyok meggyőződve, hogy a narrációt az egyes szám első személyben megszólaló Kolossal és Musil soraival lehetett legjobban megoldani. Kíváncsi lettem volna Márk gondolataira is. De lehet, hogy Márk önreflexiói a vodkás üveg aljára süllyedtek és az utolsó korttyal együtt lefolytak a gyomorsav hálás és megértő buborékai közé…

A Feketerigó túlzásoktól mentesen mutatja be azokat a közösségi tereket, ahol a punk és általában az ellenkultúra létezik. Matracok, madarak és ürülék. A falon a részeg pillanatokban született alacsony gondolatok alkoholos filccel és festékkel a falra fújva. Ezek emlékeztetik Márkot és Kolost arra, hogy mi történt velük előző este.

Függetlenül attól, hogy mennyi pénzből és milyen technikai hibákkal készült el a film, úgy vélem, tekinthetjük generációs mozinak. Szombath Máté a főszereplő karakterrajzára koncentrál elsősorban, emellett azonban a jól felismerhető budapesti utcák és szórakozóhelyek is fontos részei a filmnek.

A Feketerigó az én értelmezésem szerint kortalan generációs film – ha létezik egyáltalán ilyen. Mindig lesz ugyanis egy felnövő, elpunkosodó és kísérletező nemzedék, akik két lábbal ugranak bele az alkoholba és tenyerelnek rá a kábítószeres fémtálcára. Ezen világ megítélése meglehetősen problémás, mivel a helyes és igaz interpretáció annak tapasztalati úton történő megismerésében rejlik. Ez az út azonban talán kiváltható művészetek által; Kolos önismerete a rajzolásban, míg Márk útja hedonista napról-napra élésében nyilvánul meg. A film adta nagyobb látószög pedig e két karakterrajzot ágyazza a punk stílus viszonyai közé és konfrontálja azt a nézővel. Az adódó markáns metszéspontok pedig azért erősek és szuggesztívek, mivel Márk karaktere a lehető legjobb kezekbe került Lugosi Dani által, aki gyakorlatilag magát játszotta a filmben. Így közel 60 perc alatt elhisszük, hogy mi is lehetünk Punkok!