Egyik egyházként bejegyzett gazdasági társaságnak sincs félnivalója a filmtől, amit azért a biztonság kedvéért látványosan távol tartottak az Oscartól.
The Master of Puppets
Tegnap valahogy épp elém került a Rambo, méghozzá Stallone nagy kifakadós-sírós monológja, amiben arról beszél, hogy egy bomba meggyilkolta a barátját a háborúban, nem sokkal azután, hogy boldogan tervezték, mit csinálnak majd, ha hazaértek Amerikába. Ez egyébként egy visszatérő eleme a – főként vietnámi – akciófilmeknek: akinek utolsó napja van leszerelés előtt vagy épp arról ábrándozik, hogy amint hazaér, ölébe kapja a mátkáját, attól a főhősnek tanácsos távol tartania magát, mert az ilyen karakter általában vonzza az öngyilkos merénylőket mint kétes hírű szekta a háborús veteránokat. A harcmezők okozta poszttrauma az amerikai lélekben szinte állandóan jelen van, legalább is a megannyi e köré felhúzott forgatókönyv A szarvasvadásztól a Jákob lajtorjájáig erre enged következtetni. A The Master éppenséggel nem mutat fel ilyen az előbb említett konkrét sokkhatást, nincs is rá szükség, ha valaki fiatal férfiként úgymond a legszebb éveit töltötte a fronton (itt konkrétan a második világháborúban a japánok ellen), megtörten, zavartan, kétségbeesetten fog hazaérkezni. De mindig lesz egy gyülekezet, amelyik választ ígér majd a fel(sem)merült kérdéseire.
[img id=412025 instance=1 align=left img]Te mibe' hiszel?
Az egyszerűen csak Ügy néven emlegetett kompánia hangsúlyosan nem felel meg egy az egyben valamelyik létező, hát mondjuk úgy, életmódtanácsokat osztogató baráti körnek, ugyanakkor épp ezért akármelyik magára veheti a kritikát. Már amennyiben van itt olyan. Szektának is túlzás lenne nevezni az Ügyet, nem áldoznak keresztény szűzlányokat, de még tizedet sem kell fizetnie a tagoknak, inkább csak vidám közösségként funkcionálnak, ami ellen meg aztán tényleg mi kivetnivalója lehet bárkinek. Illetve azért reklámoznak némi homályosan megfogalmazott tanokat lélekvándorlásról, meg az önmagunk megtalálásáról, aminek a végén mindig valami nagybetűs Igazság fénylik, de hát ez a minimum.
Félúton visszafordult
Ne legyenek kétségeink, oda akart csapni ez a film, csak vagy félúton rájuk szóltak, hogy gyerekek, nem kéne, vagy Paul Thomas Anderson mérte fel rosszul a kacsintós utalások súlyát, mert így még felháborodni sincs min. Így aztán tényleg megmarad személyes drámának, vagy azért mégis nagyobb perspektívába helyezve általában a kifacsart emberek befolyásolhatóságáról szóló példabeszédnek. Tulajdonképpen épp Freddie az egyetlen agresszív szereplő a filmben, ő az, aki a szellemi vezető Lancastert kritizálókat összeveri, noha az direkt kérte, hogy ne tegyen ilyet. De ugye ő itt a sérült lélek, ő az, aki kétségbeesetten keresi az utat, meg a választ, meg a megváltást, és ha nem is ért egy mukkot se abból, ami elhangzik a szeánszokon, annál inkább elönti a vak hit és az indulat. És ez tényleg rettenetesen izgalmas így (is). Összességében azért elbírtam volna valamivel több történést. Vagy súlyosabb összeütközéseket párton belül, illetve a beavatottak vs. társadalom fronton. De érdektelennek azért semmiképp nem nevezném.
Kinek ajánljuk?
- Szektásoknak, szektakritikusoknak.
- Akik épp keresik az utat.
- Akik kíváncsiak, kik mivel maradtak le az Oscarról.
Kinek nem?
- Akik leleplezést remélnek.
- Akik nagyon sietnek.
- Akik limonádéznának, ha már itt a tavasz végre.
7/10
