Az idei felejthetően síkagyú vígjátékok sora újabb becses címmel bővült. Ezúttal műfajilag jól behatárolható filmről van szó, amely nem elég, hogy egy gusztustalan, olcsó péniszbajnokság, de ugyanakkor olyan súlyos ízlésficamot indexel az agymenést pénzelő producertől, hogy rá kellett keresnem a Wikipédián a teljes nevére.
Shawn Levy rövid pályafutása alatt csak és kizárólag filmes bűnöket követett el. Maximális teljesítményeként a Rotten Tomatoes adatbázisa a Párterápia címet viselő rendezői munkáját dobja ki a böngészőben. Nyugodt lelkiismerettel vehettek mérget az én véleményemre: A Párterápia egy csetlő-botló kis slapstick fricska, amelyből legfeljebb három jelenet izgalmas, de ez elég volt annak idején (2006) ahhoz, hogy átlagosan ügyeset taroljon az akkori amerikai jegypénztárok versenyében, hiszen komédiában alig volt ellenfele (Gagyi mami 2).
Idénre pedig Shawn úr lepasszolta ezt a The Watch nevű mutációt a Saturday Night Live alkalmi rendezőjének, aki gyors és magabiztos kegyelemdöféssel tette tönkre azt a gyenge cselekményszálat is, amit csak a kíváncsi olvasó iránti tiszteletből érdemes leírni. Akiva Schaffer elsőfilmes rendezése szerint egy kisvárosi gyilkosság után Ben Stiller eldönti, hogy egy úgynevezett nyugati trendhez igazodva, szomszédságot figyelő őrtestületet alapít, amely majd megvédi saját közösségét a felbukkanó problémáktól. Az idióta filmek előreláthatóságát igazolva hamar fel is bukkan a veszély, de nem akármilyen bűnözőkről van itt szó, hanem nyákos, kék taknyú földönkívüliekről. Ezeket mindenféle ok nélkül el is illene pusztítani, gondolja a már négytagúvá mutált szomszédlesők csapata. Minderre rákevert valaki egy Dr. Dre-számot, beletukmáltak néhány finoman rasszista poént, ami rettentő sokatmondó fogás egy efféle mozgóképes fault megerősítésében.
A Kertvárosi kommandó egy 12 éves serdülőkorát dédelgető buddy movie, egy jókora adag taknyos körítéssel, amely minden ép ésszel gondolkodó nézőt örök életre elűzhetne az óriásvászon elől. A vetítésre betévedő kiskamaszok talán jól fognak szórakozni a sok sörözésen és pöcstoszogató poénon, ifjúságuk elnyugatiasított megrontására talán jobb címet kapásból nem is tudnék ajánlani. Egy becsületes szellemi nívóhoz mérve a látottakat viszont azt kell mondanom, hogy itt rendezésről szó sincs, a kép és hang határain belül mozgó textúrák semmiféle mélységet nem jeleznek. Egyetlen korai jelenetben mondja el a szomszédőrség mindegyik tagja, hogy ő kicsoda, mindezt csak azért, mert tovább egyetlen jelenet sincs, amely bármelyik heccegő sztárról is elmondana valamit.
Rövidre fogva a szót, itt öt replikabajnokról van szó, akik a kamerának tetszelegve improvizálnak néhány maguk és a rendezőjük kreativitását villogtató poént, míg zöld élienek taknyát vizsgálgatják. A film szellemi csúcspontját R. Lee Ermey közvetíti, aki az Acéllövedék óta úgy tűnik biztos garancia az ötlettelen jelenetek kitöltésére. Ő egyedül képes elrabolni bárki figyelmét két perc erejéig, sőt, még valamiféle garanciát is ad arra, hogy a direktor egyszer talán olvasott Kubrick mesterművéről. Ettől eltekintve, túl könnyű számomra tiszta szívből gyűlölni ezt a mindenki karrierét romboló snittsorozatot, amihez párosítható melléfogást az amerikai piac sajnos még túl gyakran fog látni az elkövetkező években.
Nagy megerőltetés lenne további jelzőkkel illetni ezt a filmet, hiszen jellemtelensége csak további üres és tisztességtelen sorokat szülne. Ben Stiller és Vince Vaughn régen kialudt lángját a nagyobb „sikernek” örvendő Jonah Hill és Richard Ayoade (IT Crowd / Kockafejek) próbálja újra beizzítani, viszont az egész történet és mozgóképes megoldás abszolút párhuzamos síkon mozog bármi olyannal, amire valaha is azt gondolnám, hogy egy józan, ép elméjű moziélmény csíráját hordozza magában.
