Richard Gere-t utoljára az Ősz New Yorkban című filmben láttam (közlés ez is: vagy másban, de azt elfelejtettem). A lombhullató nagyváros közterein a neves művész egy étterem-tulajdonos szakácsot alakított, az ízek afféle Rodolfóját, aki miközben franciás ételnevekkel zsonglőrködött, elcsavarta az összes női fő- és mellékszereplő fejét is. Csak most - a Chicago fényében - gondolkodom mégis azon, hogy vajon tényleg ennyire bomlanak utána a csajok, és tényleg olyan jól főz-e.
1. Biztos bomlanak, Koós János múltkor azt állította a tévében, hogy utána is bomlottak, végre megkérdezhetné valaki a notredámi peronőrt is e tárgyban, mondjuk két hét valóságshow után.
2. Szerintem nem: bár mindnyájan láttunk már disznótoron buddhistát.
Nem, nem felejtkeztem meg a Chicagóról, de úgy vélem, nincs az a briliáns vágási technika a világon, ami Fred Astairt bírna csinálni a mondott amorózóból. Mert vágva aztán valóban van ez a mozi. Olyan sokat, hogy az, ha akarjuk (vagy így szeretjük), jónak is mondható. Ezzel együtt képileg egységesnek tűnik végig: Cotton Clubba oltott Dick Tracy, vagy fordítva. Ugyanakkor legalábbis fölmerül a kétely, mi a fenének egy ilyen nagyszabású (nagy műgonddal összerakott) filmben igazi táncosokat is szerepeltetni, hiszen a női börtön foglyai ellejtik a maguk kis történetét, s rögtön kiderül: a tánc az valami ugyancsak hallatlanul érdekes dolog, de távolról sem olyan, mint amit a jelzett férfin túl Renée Zellweger és Catherine Zeta-Jones a vágóasztalon produkál. Voltaképpen éneklésükről is hasonlóan nyilatkozhatnánk, de még egyszer minek.
Ugyanakkor az aktuális háromszáztizenhét Oscar-jelölés nyilvánvalóan az alkotókat igazolja - persze a felszínen. Azért inkább mégis engem: hisz nem azt állítom, hogy a botlábú szteppfenomént kéne a két mucuval (bár Catherine Zeta legalább nagyon szép) lapátra rakni, dehogy, nyilván rájuk jön a jegyvásárló.
Röpüljenek az igazi táncosok, mert helyettük táncol a gép, a technika. Különben is, mire jók a csajok a karból... hacsak arra nem, hogy moziba járjanak, jegyeket vegyenek.
Ilyenformán jövőbe mutató darab ez a Chicago, ám abban mégsem vagyok egészen biztos, hogy a XXI. század elején, ha valaki azt hozza szóba, hogy annak a rohadt sajtónak mekkora a hatalma és milyen igazság- és gusztustalan ez így, azt valakinek is emberszámba kéne venni. De ezzel sincs baj: e film szándékai tisztességesek ugyan, de roppant komolytalanok. Na hallod, örülhetünk - egy ideje fordítva szokás, vizsgált dolgozat tehát minden szempontból idejétmúlt.
