Nem fanyalgok, nem keresek a kákán görcsöt, George Lucas biztos tudja, mit csinál, hisz az első Star Wars minden idők legnagyobb mozisikere volt. (Ezt kéne überolni.) A történet, amely 1977-ben indult, most úgy folytatódik, hogy elkezdődik. Az akkori felhajtással egy új (drágább) korszak indult a filmcsinálásban - jött a Birodalom visszavág meg a Jedi-sztori, nem is olyan régen pedig a falújított SW, most meg itt az egész mitológia eleje, ahogy elkezdődött. A XXII. században vagy mikor, szóval a dinosaurusok, szuperjetek és űrvárosok őskáoszában.
"Az erő legyen veled!" - mondja a Jedi lovag (Liam Neeson) a kisfiúnak, aki persze az új, a kiválasztott világmegmentő. Mert itt is a jók (királynő és naiv népe) meg a gonoszak (a sötét erők) harcolnak egymással, itt is az van, hogy a túlerő - látszatra - a rosszaknál van, de Liam Neeson (a jók vezére) hála istennek megtalálja ezt a kisfiút (Jake Lloyd), és ezzel nyert ügyük van. Mert ez a borzas úgy vezeti az F?18-ast (vagy ami ahhoz hasonló), mint egy berepülőpilóta, kiismeri magát a galaktikus szörnyekben és tájakban, szereti anyukáját (hogy ki az apuka és hogyan lett az - azt nem lehet tudni, ez az egyetlen csiklandós poén a filmben). Neeson nyugodt mozdulataiba a Zen meg valamelyik távol-keleti küzdősport, mondjuk kung-fu van belekódolva, úgy, hogy a királynő is ráhagyatkozhat: ez az ember nem csap be senkit, de mindenkit legyőz belső erejével.
A sztori egyik fordulójában még a politbürokrácia kritikáját is láthatjuk - a jó birodalom majdnem a napirendi vitákba bukik bele, de aztán jön az Erő.
Nézem az órám: rossz jel. A látványelemeken el lehet révülni, bár mivel feszültség és cselekmény alig, egy idő után nem bilincsel le az arab falu és Manhattan sivatagi keveréke - bár pazarul megcsinálták. Ez a film legnagyobb baja: nincsenek benne karakterek, akikért lehet izgulni, és nincsen tétje az egésznek, amitől izgalmas lehetne: csak a legenda, az egykori Star Wars-mítosz tartja életben. Más szóval, nincs benne az SW-feeling, az, amitől az egykoriért egy generáció lelkesedett: most ugyanazokat a neveket hallhatjuk dolby surround hangtechnikával, de unalmasan.
Ami viszont tíz pontot ér, az a fogathajtóverseny - Ben Hur üdvözletét küldi - űrszekerekkel, aljas cselekkel, életre-halálra, klipsebességgel. Erre a tízperces szekvenciára bekapcsolt az adrenalinom, hogy azután normál szinten lássam a végső leszámolás ismerős képeit a neoncsőkardokkal meg a rossz ember vereségével. Igaz, Neeson is meghal, de hát áldozatok nélkül már az ősmesében sincs fejlődés.
Cserébe viszont zaftos mítoszkoktélt kapsz: egy kis Buddha, egy kis Hitleráj, icipici őskereszténység, Jurrasic Park, örök visszatérés, amit akarsz. Globális világban a mese is globális: minden égtáj beleadhatja a magáét, a rendező öszszegyúrja, és a kis srácban mégis igazi Amerika lesz az összefoglalás - meg a következő rész sejtelme. (Ez a film egysorozat első darabja: Baljós árnyak alcímmel...)
Szóval: csak erő legyen! Ez nagyon fontos. A főorvos úr is ezt mondta Kázmér bácsinak a műtét előtt. Habár Nietzschét is idézhetném, ő is ezt tanácsolta, de hát ettől kerek a történet, ha nem tudja is felvenni a fordulatszámot. Pedig az volna a cél, hogy a Titanic bevételi rekordját megdöntse. A nekifutás - a reklámkampány - jó volt, a mozi gyengébb, de lehet, hogy ez sem baj: Lucas kocsija megy már magától is.
