Nicole Kidman az igazság, a karrier és a szerelem között lavírozik, miközben Julia Roberts fájdalmát egy túlméretezett szvetterbe burkolja, a 2009-es, Oscar-díjas argentin film remake-je pedig egy izgalmas krimi, egy félbehagyott szerelmi szál és egy kevésbé átgondolt dráma között ingadozik.
Csináljunk úgy, mintha teljesen mindegy lenne, hogy a Szemekbe zárt titkok egy 2009-es argentin film remake-je vagy sem, még akkor is, ha az eredeti verziója történetesen Oscart-díjat nyert, a legjobb idegennyelvű film kategóriában, hiszen ebből számunkra ebből csak annyi számít, hogy az adott stúdió megvásárolt egy egyszer már bevált sztorit. Innentől azonban önálló sztoriról van szó, amin lehet változtatni, ahol más hangsúlyokat lehet elhelyezni és amihez világsztárokat lehet szerezni, hogy el is lehessen adni a kész terméket.
A szóban forgó nagy sztárok Nicole Kidman és Julia Roberts együtt játszanak – bár Kidman ma is nagynak számít, Roberts felett eljárt kissé az idő, és nyilván az sem segített rajta, hogy kevés jó filmben vállalt szerepet az elmúlt évtizedekben, és hajlamosak vagyunk elfeledkezni arról, hogy az igazi főszereplő a sokkal kevésbé neves Chiwetel Ejiofor. Ő az az egykori FBI ügynök, aki egy 13 évvel korábbi gyilkossági ügyet kapar elő, mert ez az ügy mindenki ügye, aki annak idején ugyanott dolgozott, hiszen egyikük lányát ölték meg, a gyilkos pedig azért úszhatta meg, mert a rendőrségen belül fedezte valaki. Hogy pontosabbak legyünk, az áldozat anyja egy rendőrnő, a nyomozásban pedig részt vesz egy ügyvédnő is, akiből később kerületi ügyész lesz, és akiért hősünk szíve repes.
Sok minden miatt lehet egy film jó vagy rossz, de van egy elengedhetetlen tényező, a ritmus. Minden történetnek megvan a maga menete, egy tempó, ami megszabja, hogy mikor kell fontosabb pillanatnak eljönnie, mikor kell megágyazni egy fordulatnak és mikor érdemes erősíteni a hangulaton vagy többet elárulni az egyes karakterekről, és mikor kell egy-egy rövid pihenőt tartani. A Szemekbe zárt titkok történetével nem lehet komoly gond: van gyilkosság, nyomozás, amelyben személyes érintettség, sőt, szerelmi szál is akad, és mindez két idősíkon halad, hogy nagyobb ívet írjunk le, azt a poént pedig már a cím is lelőtte, hogy itt titkok lappanganak. A ritmust viszont nem sikerült eltalálni, és a forgatókönyívíróként ismert Billy Ray (Phillips kapitány, Az éhezők viadala) egyszerűen képtelen felvenni azt a tempót, amikor vagy a történet vagy a szereplők érdekessé, izgalmassá válnak. Nicole Kidman és Chiwetel Ejiofor ennek ellenére szépen megdolgoznak a pénzükért – Ejiofor mindig jó és a film legerősebb pillanata, ahol az ügyvédnő kiprovokál egy beismerést Kidmannek köszönhető -, de ez sajnos nem elég. A legrosszabban azonban Julia Roberts járt: először amolyan Sandra Bullock szerepben látjuk, kissé férfias, vicces zsaruszerepben, hogy gyászoló anyaként átmenjen egyetlen túlméretezett, rosszul gombolt szürke kardigánnal definiált karakterbe, akinek/aminek a megjelenésére mindenki elhallgat. Ennél azért többet tud ő, de nincs miből építkeznie, nincs meg az a ritmus, amiben megkapaszkodhatna.
Pontszám: 10/5
Kinek ajánljuk? Akik nem látták az eredeti, argentin filmet, ami logikusan annyiban más, hogy a hátteret a katonai junta piszkos háborúja adja – itt a terrorizmus elleni harc -, az időkülönbség ott 30 év, itt csak 13, és ott egy gyászoló apát látunk, itt egy anyát, aki ráadásul kolléga is. Ja igen, az a film Oscart nyert, ez a jelölésig sem juthat el. Annak is érdemes megnéznie, aki odavan Nicole Kidmanért: ez elsősorban az ő filmje.
