1,2,3...
Egyszer volt, hol nem volt. 1995-öt írunk, amikor egy, a csillagháborús Lucasfilmből kivált kis számítógépes grafikai csoport forradalmat csinált az animációs filmek világában. Ez volt a Toy Story premierje, John Lasseter és a Pixar Animation Studios bemutatkozása. Soha ez előtt még nem mutattak be olyan egész estés filmet, amely teljes egészében számítógépes animációval készült volna. A Toy Story nyitotta meg azt a dömpinget, ami azóta bombabiztos üzleti vállalkozássá vált, hiszen gyakorlatilag nem mutattak be még olyan számítógépes animációt, amely meg tudott bukni a pénztáraknál, szóljon az beszélő autókról, konyhaművész patkányokról vagy akár nagy, zöld óriásmanókról. Vagy mint az alapesetben, egy kisfiú játékairól. Az első részben megismerjük a főbb karaktereket, akik az eddigi mindhárom részben viszik a prímet: elsősorban Woodyt, a cowboy-babát és Buzzt, az csúcsszuper elemes űrkommandóst. A film sztorija látszólag pofonegyszerű, valójában azonban igen rafinált, csalafinta. Egyrészről természetesen egy gyermekeknek szóló mese, megunt és vadonatúj játékokról, amelyek ha nem figyelünk oda, életre kelnek és rivalizálni kezdenek egymással, másrész viszont a történet tele van a gyermekeket kísérő felnőttek számára érthető, rejtett poénokkal, emellett mindvégig ötletes és pergő. Animáció lévén a film szereplőinek nem kell a fizika törvényszerűségeit figyelembe venni, ezt a készítők alaposan ki is használják, az eredeti változatnál és a tavalyi 3D-s rebootnál is. Egyszóval, forradalmi technológia, ötletes vizualitás, jól működő, duplafenekű forgatókönyv, szerethető, ismerős és asszociációkat könnyen gerjesztő karakterek a siker receptje. Minden pontosan ki van számítva, ki van keverve, minden működik, mint a svájci óra. Vagy inkább mint a kóla, hamburger, sültkrumpli szentháromsága. A három rész tulajdonképpen semmiben nem különbözik egymástól, az első rész variációi: Woody mindig úgy hiszi, Andy már nem szereti, és ebből születik meg mindig a galiba. Minden ugyanaz, csak egy picit másképpen, ezúttal már a kor trendjének megfelelően, térhatásúan.

Amikor a gyermekek felnőnek
A Toy Story 3 azzal kezdődik, hogy Andy már lassan felnőtt, elköltözik a házból, egyetemre megy. A játékaira már régen nincs szükség, így már nemcsak Woody érzi magát, már megszokottan, magányosnak, elhasználtnak és feleslegesnek, hanem Andy összes játéka: Buzz, Jesse, a cowboylány, az érzékszerveiket rendre valahol elhagyó Krumplifejék, Rex, a rugós-tacskó és a többi kedves figura. Szépen bedobozolva várnak szomorú sorsukra, amely a legrosszabb esetben a kukában végződik. A játékok azonban saját kezükbe veszik a sorsukat, és megszöknek. Tervük eljutni a közeli Sunnyside óvodába, ahol úgy hírlik, a játékok paradicsoma van, hisz' tele van gyerekkel, akik mindig játszanak velük. A valóság azonban szörnyű fordulatot tartogat számukra: a várt paradicsom helyett a pokolba jutnak, ahol napközben a garázda néhányévesek tépik, szaggatják őket, éjszaka pedig egy eperillatú gonosz mackó és egy félszemű óriásbaba veszi át a hatalmat...

Az örökkévalóságig és tovább!
Bár kedvenc játékszereinket a kuka és a felejtés réme minden eddiginél jobban fenyegeti, de Buzz híres jelmondatára utalva, a Toy Storynak még sokáig nem kell a feledéstől tartania. A harmadik rész, ugyan új helyszínekkel, új karakterekkel bővül, nagyobb, hosszabb és térhatásúbb, mint valaha, nagy vonalaiban azonban a jól bevált siker receptje szerint készült. Működik ez is. A moziban mellettem ülő "célközönség" ugyan picit megrettent bizonyos, igencsak apokaliptikusra sikeredett jeleneten, de hát mégiscsak Disneyworldben vagyunk, hamarosan boldogan szürcsölte tovább a kólát. Én, felnőttfejjel jól szórakoztam a különböző, horrorokra, börtönfilmekre vagy a Mad Maxre való utalásokon, a belevaló Barbie és a hímringyó Ken kettőse pedig valóban frenetikus. Pikk-pakkra összerakott film ez is. Ha valami, hát ez a végletekig kiszámított precizitás a legnagyobb baja: túl steril és túl izgalommentes ez már így, például a teljesen hasonló tematikájú, nemrégiben bemutatott zseniális cseh A padláson című, hagyományos technológiával készült bábfilmmel összehasonlítva, abban vibrál a szellem és a lélek, ebben pedig inkább csak a kassza csengésének a vágya és a hideg fejű profizmus. De mondom, pénzünkért egy jól összeszerelt, tökéletesen működő terméket szállít ismét a Disney és a Pixar futószalagja, csupán az egyediséget ne keressük benne, mert az már nincs meg. Hogy kukába vele? Na azért oda talán mégse, csak tegyük a megfelelő polcra.

Kinek ajánljuk?
- Azoknak, akik szívesen töltik szabadidejüket bevásárlóközpontokban.
- Az első két rész rajongóinak.
- Gyermekes szülőknek, bár ők ezt a filmet valószínűleg nehezen is "úsznák meg".

Kinek nem?
- Akiket a hideg veríték is kiver, ha egy tipikusan amerikai szórakoztatóipari terméket látnak.
- Akiknek nem volt gyerekszobája.
- Akik nem szeretik az animációkat.


7/10