A szerzők többnyire valamilyen határponton adnak ki gyűjteményes kötetet. Milyen megfontolások késztettek az összegzésre? Miért éppen most jött számodra el az ideje?

Fontolgatom egy ideje.

Milyen érzésekkel olvastad végig az életművedet? Milyen volt szembesülni ifjúi önmagaddal?

Vegyes. Volt minden. Volt érzés. Csodálkozás, kínosságok, somolygás. Akadt olyan darab is, amelyik teljeséggel kiesett belőlem. Olvastam, tetszett, aztán nem, szóval érdekes volt.

Találtál-e gyengébb opuszokat? Megbántad-e valamelyik versedet? A terjedelem azt sejteti, hogy alig szelektáltál. Ennyire elégedett vagy a verseiddel?

Gyengébbet sokat találtam. Reményteleneket is, azokat egyszerűen kihagytam. Megbánni – hát, ugye, mit bánjak meg, az ember igyekszik, aztán semmi, és nagy ritkán valami. Ha jól olvasod magad, hidegen, idegen szövegként, egy idő után könyörtelenül kiütköznek a hamisságok. Mórikálás, majmolás, megfelelési kényszer, az a normális kényszeresség, hogy szebbnek és okosabbnak akarsz látszani mások előtt. Vagyis saját magad előtt. Kiütközik a verseken az irodalom, az írás legnagyobb ellensége. Ezt nem győzöm szajkózni a tanítványaimnak: túl sokat olvastunk – még ha persze túl keveset is –, és anélkül, hogy ez különösképp be volna tervezve, óhatatlanul meg akarunk felelni „az” irodalomnak.

Dől belőlünk a metafora, és mindenáron meg akarjuk személyesíteni az összes bolygót Petőfi után. Ebből a béklyóból kell állandóan kikászálódni. Ha kellőképp félre van téve, amit csináltam, igyekszem elfelejteni, és kellő idő elteltével veszem elő, úgy másznak kifelé belőle a hibák, mint napon felejtett sajtból a kukacok. Nonumque prematur in annum, kilenc évig érleljétek, így Horác’ – nagyon jó szám, kellő idő – no de kinek van kilenc éve? Nagyjából egyébként mindenkinek, csak hát léteznek egyéb szempontok is. Leginkább, hogy mindig csak most élsz, nem akkor.

Ugyanakkor erősen jellemző Rád az átdolgozás. Miért tartod fontosnak átdolgozni az eredeti versszövegeket?

Nem szentírás, nem gondolok rájuk mint befejezettségekre, élethosszig dolgozom rajtuk, amíg meg nem nyugszanak bennem. Vagy végképp el nem romlanak. Nem sokat akarok csinálni, de azt alaposan meg akarom csinálni. Akarja a fene átdolgozni, baromira utálok, főként unok régebbi dolgokkal vacakolni, de ha nem jó, akkor nem jó. A legtöbbször akkor se lesz jobb, ha ügyködöm rajta, tényleg sziszifuszi folyamat.

Hogy a dolog még bonyolultabb legyen, ebben a kötetben találunk az eredeti formájára „visszaállított” verseket... Nem irigylem a szövegváltozatok közt eligazodni kívánó filoszokat...

Még engem sem érdekelne az eredmény, nemigen ajánlom, hogy bárki filosz ilyesmivel foglalkozzon. Inkább aludja ki magát helyette. Napozzon, csajozzon vagy focizzon, jobban jár. Olvasson mást. A Manière-t, második könyvemet sokáig nagyjából hibagyűjteménynek tartottam – most viszont, munka közben, megtetszett sok minden, és, ahogy látod, a legtöbb darabot nagyjából „visszaállítottam”. Ez lepett meg a legjobban. Ez volt a legjobb meglepetés.

A lírai életművet egybegyűjtve látva mely periódusokat, köteteket tartod a legfontosabbaknak? Saját megítélésed szerint melyik a legjobban sikerült, vagy számodra a legtöbbet jelentő könyv/ciklus/vers?

Legfontosabb számomra a Vojtina-redivivus. Az Ezer és 3 után ezt tartom a legjobbnak mindabból, amit csináltam. Kiválasztottam és előre vettem a száz legműködőképesebb verset, és a Samunadrágot például egyáltalán nem toldoztam-foltoztam, ez, azt hiszem, mégiscsak jelent valamit.

Nagy és semmire sem használható tanulság, hogy nem szabad sok verseskönyvet publikálni. Ha csak kettővel kevesebb jelent volna meg tőlem, az is bőven sok. Nem látom tolongani miatta a népeket, hogy vernék a palávert, hol az az újabb könyv! Eleve félreértés túl sok verset írni, és ennek csak bizonyos fokig mond ellent, hogy viszont egészséges, meg eufóriát okoz, mert egészség, eufória, ezek végképp magánügyek. Száz vers rendben van – az még, megengedem, ebben a mai magyar szövegkörnyezetben is közüggyé váltat.

Ez a fontos könyv az eddigi kiadód helyett a Librinél jelenik meg. Mi volt a váltás oka és mit remélsz az új kiadódtól?

Olykor tovább kell mozdulni – valami ilyesmi. Hogy elkenjem a dolgot. A Kalligram gyönyörű köteteket csinált nekem, és az irodalom presztízse fönntartásában nagy szerepe van, ráadásul a barátaim csinálják – de most már szeretném, ha minél több minden történne a könyveim körül. A művészetekben érdekelteknek, elsősorban az alkotóknak, jóval többet kéne tenniük azért, hogy a kortárs magaskultúra iránti érdeklődés zuhanása megálljon. Én mindenképp igyekszem, bárhova szívesen megyek, ha hívnak, szeretek középiskolákban irodalomórát tartani stb., viszont érzem, hogy az elszántságon kívül némi apparátus is kell mindehhez, ami, úgy látom, megvan a Libriben.

Jelenti-e azt az összegzés, hogy az elmúlt évek gyakorlatával szemben visszatérsz a rendszeres versíráshoz? Mik a terveid a következő időszakra?

Verset írni jó, csak javasolni tudom mindenkinek. Ahogy említettem, magánügy, ám mivel mentálhigiénésen segít, így azonnal közügybe fordulhat. Nem attól, hogy elolvasol, inkább, ha megírsz egy verset. Boldoggá tesz, ha valaki olvas engem, mert tudom jól, a kulturális közeg, a szocializációnk, az oktatás inkább lebeszél mindenkit a kortárs művészetről, mint hogy rábeszélne. Túlságosan is csak az elit érdeklődik, mi pedig túlságosan is csak siránkozunk ezen, ahelyett, hogy tennénk valamit.

Azért például, hogy az irodalom oktatása ne történeti legyen, ne régi bácsik alig érthető nyelven elzengett, alig követhető szövegeit nyomják le erre még nem érett gyerekek torkán, hogy az élvezetre, az érzékire apelláljon, hogy érdekesebbek legyünk: hogy tehát világossá váljék, mindenkinek elemi érdekében áll a kortárs művek nyújtotta ajánlatokat megismernie és megfontolnia.