A XVI. századi Velencéről tanítanak könyvek, árulkodnak festmények. Na, ez a film akkor játszódik. Felidéződik bennünk Tintoretto bármelyik festménye és vele együtt a hely, a kor, s egyértelmű asszociációként a kurtizánok is. Különítsük el ezt a két dolgot. A filmet és a festményeket. Mivel a film teljes mértékben modernizálja a nőideált, semmi köze nincs a mai szemmel ugyan szép nőnek mondott Catherine McCormaknak (Rettenthetetlen, Jégcsillag) az akkori, izmos munkásnő testalkatú, agyonfestett csajokhoz.
A kurtizánokkal fémjelzett korban, mint közismert, voltak társadalmi rétegek, és ha már voltak, akkor kötelezettségeik is kellett hogy legyenek. A nők nem művelődhettek, de hősnőnk nagyon kíváncsi, ez az egyik problémája, a másik, ahogy az már lenni szokott, szerelme rangosabb, mint ő, így nem lehetnek egymáséi. Ráadásul a családnak még pénz is kell. Kétkezi munkáról szó sem lehet, az apácaság még ijesztőbb. Így nem tehet mást, mint az anyja: kurtizánná lesz. Persze nem olyan VIII. kerületivé, hanem olyanná, aki felfedezi az élvezetek hatalmát a beszélgetés, a költészet, az ételek, az illatok világában. Kurtizánkodik ágyról ágyra, egészen a francia királyig, mellékesen mentve meg egész Velencét. De jön a török. Istent nem okolhatják, Isten bünteti őket. Ugyan miért? Az irigyelt kurtizánokért, akik amúgy boszorkányok? A pestisért meg az egészért? Sorra jönnek az inkvizíciós perek és a gyalázat. Holt költők társasága az IBUSZ-ban.
