A Halálos iramban már csupán egy gyermekded fogócska, Liam Neeson már csak egy vergődő öregember, Luc Besson francia istállója pedig zárhatja kapuit. A Mad Max – A harag útja lekörözi a kortárs nyugati akciófilmeket. Kétszer!
A pletykák most igazak: a 70 éves George Miller nemcsak leiskolázza a jelen akciófilmeseit, hanem utat is mutat nekik. Egyetlen rég elfeledett szabályra hívja fel a figyelmet: ha a műfajon belül minden konfliktust – még a lélektani problémákat is – fizikai összecsapásokkal lehet megoldani, akkor az akció nem csupán látványorientált dísznek, hanem a történet legfőbb szervezőelvének számít. Az ausztrál rendező gondolt egy merészet és a 130 perces játékidőből körülbelül 115-öt az akciójeleneteknek szentelt. A Mad Max – A harag útja lényegében egyetlen nagy autós üldözés! Menet közben formálódik a posztapokaliptikus atmoszféra, árnyalódnak a karakterek, kavarodnak a motivációk és fogalmazódik a mondanivaló. S az a bravúr, hogy miközben borulnak, törnek és robbannak a kocsik, kerekek közé zuhannak a harcosok – szóval lélegzetelállító tempó közepette –, egy meglepően komplex alkotás kerekedik ki.
Meglepően, mert az alapötlet egyébként pofonegyszerű. Egy Furiosa nevű tábornoknő (Charlize Theron) fellázad a despota Halhatatlan Joe (Hugh Keays-Byrne) ellen, s egy jobb élet reményében megszökteti annak szexrabszolgáit. A posztapokaliptikus világ Fellegvárának ura persze hajszát indít a nők után, amelyhez akaratlanul a címszereplő (Tom Hardy) is csatlakozik.
Ha gúnyolódni óhajtanék, mondhatnám, hogy George Miller kibérelt egy sivatagot, majd fel-alá hajtotta „szétdizájnolt” járműveit, az operatőrök meg csak vették, ami történik – majd csak felborul egy kocsi. De többről van itt szó! A kaszkadőrmunkára építő üldözéseket nem egyszerűen megkoreografálták látványos ütközésekkel, lövöldözésekkel és közelharcokkal, hanem a forgatókönyv szintjén precízen kidolgozták. Muszáj volt, mert a felpörgött tempót csak így lehet tartani, s közben a történetet csak így lehet árnyalni. Az eszement ötletekre alapuló járműpark nem öncélú attrakció, a legtöbb autó – legyen az autókarosszériás lánctalpas, rakétaszállítóból átalakított, száguldó hangfal, vagy egy egyszerűbb Monster Truck – a cselekmény egy bizonyos pontján meghatározó dramaturgiai funkciót kap és előrelendíti a sztorit. De olykor lényegtelennek tűnő apróságok – egy karon maradt láncdarab vagy egy püffedt lábfej – is továbbvihetik az eseményeket. S akkor még nem beszéltünk a karakterek változó, helyenként szövetkezésre, máskor árulásra sarkalló motivációiról… Tényleg nincs megállás!
Az már csak ráadás, hogy a Mad Max univerzum kidolgozottabb, mint eddig bármikor. Az egyes részek mintha időrendi sorrendben követnék egymást. Az első és második epizód között lezajló atomrobbanás után egy új világ fejlődik: Az országúti harcos archaikus törzsközösségét már jócskán meghaladja egy ókori szintű, despotikus berendezkedésű civilizáció. S míg a harmadik részben egy, addig most három város létezéséről tudunk. Ahogy a nevük (Gázváros, Skulófarm) is elárulja, a vidék egy-egy meghatározó nyersanyagának vagy iparcikkének köszönhetik létüket, gazdasági működésüket pedig egy Fellegvár nevű erőd hangolja össze. Itt él az isteni eredetű uralkodóként félt Halhatatlan Joe, aki személyi kultuszán túl a (rab)szolgaságra alapozza társadalmát. Számára a katonák csak harcoló szerszámok, a nők csak tenyészállatok, a rabok pedig egyszerű „véredények”, akik az atomkatasztrófa miatt gyakori betegségeken tudnak segíteni.
Miller a katonák eltárgyiasulására építve egy humánus üzenettel áll elő, a nők lázadásából kiindulva pedig egy feminista példázatot farag az eseményekből. Halhatatlan Joe harcosai nem lelketlen antagonisták, hanem élő, lélegző emberek, akik a V8-kultusz rabjai. Az autós hajsza közbeni halál számukra dicsőség, a középszerűnek, vagyis gyávának nyilvánítás pedig egy átokkal ér fel. Isteni vezérükért az életüket adnák, s ha ez teljesül, eljuthatnak a Valhallába – legalábbis erre a hitre építette fel vallását Halhatatlan Joe. A kultusz tartalmát a film talán legizgalmasabb mellékalakjának, Nuxnak (Nicholas Hoult) szemszögéből ismerjük meg, a megváltást kereső hadfi szép lassan ébred rá arra, hogy hamis bálványt imád. A fiatalember identitásválságával a rendező nemcsak arra figyelmeztet, hogy a lelki harmónia a hit és a belső értékek szerves összefonódásával érhető el, hanem arra is, hogy egy karizmatikus személy vagy egy fennkölt célokat puffogtató szervezet mily könnyedén tudja behálózni a megsebzett lelkű, bizonytalan embereket. Onnantól, hogy a feltüzelt harci szellemű katona megkapta a célt – mindegy, hogy 72 paradicsomi szűzről, a szabad világ megmentéséről vagy a túlvilági életről beszélünk – a hatalom szemében már hasznot hozó fogyóeszközzé vált.
Holott ők is emberek. S amennyire meglepő, hogy egy karambolokban és testroncsolásban jeleskedő akciófilm humánus üzenetet közvetít, annyira furcsa, hogy a tesztoszteronszag közepette egy nőpárti él is kirajzolódik. Eleinte úgy tűnik, a rendező nem lát esélyt arra, hogy a gyengébbik nem megtarthatja szabadságát egy hímsoviniszta társadalomban, végül mégis elutasítja a szexrabszolgák exodusát. Menekülés vagy beletörődés helyett a küzdelemre biztat, s Miller e tekintetben vizsgázik talán leginkább jelesre. Úgy áll elő eredeti ötletekkel, hogy közben nem tagadja meg, hogy az ozploitation aranykorának fenegyereke volt – ebben az epizódban a nők szó szerint tejcsárdaként futhatnak be karriert. Furiosa és Max kapcsolata – az erőfitogtató párharcoktól a bajtársi viszony elfogadásáig – gyönyörűen villantja fel, hogy milyen termékeny, egyéni és kollektív haszon származhat egy férfi és egy nő együttműködéséből. Remek, egyben elképesztően galád humorú ötlet Max próbatétele: a megfáradt harcos vajon a vizet vagy az átázott ruházatú rabszolganőket választja-e? Nem utolsósorban dicsérni kell Charlize Theron kiválasztását is a szerepre, hiszen jelenléte már önmagában is reflexív: a modellkarriert és az eyecandy szerepeket maga mögött hagyó színésznő most félkarú, lázadó amazonként mutat utat az ágyasokat alakító, testüket és szépségüket áruba bocsátó manökenlányoknak.
És még így is jut ideje George Millernek a Mad Max univerzum rajongóit kiszolgálni apró motívumokkal vagy továbbgondolható kérdésekkel. Halhatatlan Joe vajon az első epizód karambolját túlélő Toecutter, lévén ugyanaz a színész, Hugh Keays-Byrne játssza? A végeláthatatlan sótenger vajon a kiszáradt óceán? Rágódhatnak rendesen a fanok a rejtélyeken, de akár a korábbi epizódokat megidéző motívumokra is vadászhatnak. Nemcsak Az országúti harcos zenélő ládikája tűnik fel egy pillanatra, hanem egy Thunderdome Velő/Verőjére rímelő testvérpár is. Fellegvár vertikális felépítése pedig erősen hasonlít Cserevároséra.
Csak szegény Max változik a korábbi epizódokhoz képest. A jellem átformálásának pozitív oldala, hogy a westernek (anti)hőseit idéző figura a széria története folyamán először valóban hallgat alliteráló jelzőjére, negatív viszont, hogy a főhős az életrevaló közösség megsegítéséért cserébe most jóval többet és értékesebbet kap, mint néhány gallon benzin. Éppen ezért fájó, hogy a film egyetlen tempóvesztő jelenetében szálldosnak a nagy szavak megváltásról, reményről és otthonról. Persze a giccs kötelező körén túl a Mad Max – A harag útja kiváló „véredény” lesz az agyonrángatott kézikamerától és kiöregedett sztároktól elpuhult, hollywoodi akciófilm számára.
