A magyar young adult filmek egyik kultrendezője, Török Ferenc visszatért ahhoz a közeghez, amellyel megalapozta hírnevét még a Moszkva tér (2001) és a Szezon (2004) idején, s amihez tulajdonképpen a legjobban ért. Huszon-egynéhány éves fiatalok tétova, gyakran eseménytelen útkeresése napjaink Budapestjén – nem feltétlenül a legizgalmasabb filmtéma, de annyi bizonyos, hogy sok rokonlelket találhat magának a közönség soraiban. Másfelől a témaválasztással a rendező túl nagy kockázatot sem vállal, hiszen semmiféle állítást nem kíván sem igazolni, sem cáfolni. Pont a bizonytalanság, a kétely, a támpontok hiánya a Senki szigete alapvető alkotóeleme.
Ez sarkallja arra a főszereplő Julit is, hogy a kezdő képsorokban megszökjön a saját esküvőjéről, hogy aztán vonatra pattanva rögvest a nyüzsgő fővárosban találja magát. És ha már szökés, legyen nagyléptékű: vidéki múltjával és Barbie baba énjével szakítandó teljesen új életet kezd, ipari alpinistának szegődik. Épphogy túlteszi magát az első szédelgéseken, máris fura figurák és még furább események kereszttüzébe csöppen. A sors összehozza egy taxisofőrként dolgozó, kissé szélhámosnak tűnő, dögös lánnyal, aki egy raktárhelyiségben berendezett óriáslakásban él, így rögtön el is tudja szállásolni Julit. Nem sokkal később egy bizarr eseménysor következtében − amolyan kötelező elemként − melléjük sodródik a helyi szépfiú is. Hárman éldegélnek tovább a hatalmas rezidencián, és anélkül, hogy bármi különöset csinálnának, el is röppen a fejük felett fiatalságuk egy újabb nyara.
Különös forgatókönyvet írt Szekér András. Legalább féltucatnyi olyan jelenet van a filmben, amelyben zűrös konfliktusok vezethetnének izgalmas fordulatokhoz. Mégsem történik ez meg egyszer sem. A Senki szigete szinte sportot űz abból, hogy kiröhögje a megszokott dramaturgiai fogásokat és ezzel együtt a nézői konvenciókat. Helyette próbál olyan feel good sztorivá válni, melyben elmosódik a határ fontos és lényegtelen, sőt egy-egy jobb pillanatban álom és valóság között is. A hangulat, az atmoszféra ugyanis rendkívül megkapó és kellemes. Szinte minden percben felismerhető budapesti helyszínek tárulnak elénk, méghozzá olyan fényben, hogy még az is belehabarodik a városba, aki egyébként legszívesebben maga mögött hagyná. Menekülnének amúgy a szereplők is: a hatalmas falfelületre kivetített Polinéziát bámulják sóvárogva – egyben reménytelenül. Mert hiába szól lépten-nyomon a friss, ropogós hip-hop, hiába a frivol kötetlenség, ebben a három fiatalban annyi cél, tettvágy vagy ambíció sincs, hogy megvajazzák a reggeli kenyeret.
Adná magát a párhuzam Bertolucci Álmodozókjával vagy Cuarón Anyádat is! című filmjével, bár a Senki szigetében alig kap teret a testiség. Vagy egyáltalán: az érzelmek. Nincsenek nagy ki- vagy összeborulások, nincsenek érzelmi csúcs- és mélypontok. Még a feszültséget ígérő fordulatok – mint a faképnél hagyott vőlegény felbukkanása – sincs különösebb hatással a trióra. Ez a dramaturgiai sivárság márpedig egy idő után elkerülhetetlenül bosszantóvá, de legalábbis unalmassá válik, különösen annak fényében, hogy Török Ferenc mindvégig közönségfilmként próbálja tálalni erősen művészfilm ízű munkáját. A nagy tétlenségben ugyanis van azért néhány érdekes mellékszál, amelyek elvileg azt a célt szolgálnák, hogy ne csak gusztusos életképekkel teljen el a játékidő. A taxis lány a film elején egy gengszterrel szövetkezik, akit aztán rögtön meg is lop; a kosaras fiú pedig megismerkedik egy MILF jellegű nővel és annak dúsgazdag anyjával, akik bevonják a családi vagyon feletti zavaros csatározásba. Egy matchboxokat áruló kissrác is lebzsel a környéken, akiről senki nem gondoskodik, így jobb híján a főszereplők veszik a szárnyaik alá. Ezeket az eseményszálakat viszont szép lassan elmossa a pesti utcák feletti délibáb, és nem marad a helyükön semmi.
Legegyszerűbb lenne azt mondani, hogy Török Ferenc új filmje nem szól semmiről. Ugyan vannak benne konfliktusok, de egyik sem válik cselekményformáló erejűvé. A dolgok csak úgy történnek maguktól, egyik nap olyan, mint a másik, és közben folyton ott lebeg a falon Polinézia, a paradicsom, ahol minden sokkal jobb lehetne. De talán pont erről szól a film: az elvágyódásról. Arról, hogy a környezetünkben semmi sem tud igazán fontossá válni. Másfelől valószínű, hogy bármely filmszakos hallgató valami ilyesmit rendezne Instagram-szerű pillanatképeiből.
Pont: 6/10
