Ha a Szellemkutya című filmet vegyítjük a Tini Nindzsa Teknőcökkel, éppen a Yamakasit kapjuk eredményül. A nagyvárosi nindzsák lázadnak, ami ellen tudnak: a gravitáció pedig éppen kéznél van.

Köztudott, hogy az ember, mielőtt felnő, és megszokja a falakat maga körül, egy rövid ideig még fiatal. Ezt a korszakot nem csak a pattanásos bőr jellemzi, ahogy a reklámok sejtetik, hanem például sajátos gondolkodásmód is. A fenti példát folytatva, a falakat ebben az életszakaszban nem elfogadni szokás, hanem áthágni: próbaképpen, és persze hitetlenségből, hiszen nem lehet, hogy ostoba kőrakások határozzák meg az életet.

Hogy mindez csupán átmenet, amit aztán szükségszerűen vált fel a falak építésének piacképes foglalatossága, témánk szempontjából mellékes. A lényeg, hogy az öntudatlanság és a túlzott tudatosság közti időszak létezik, ahogy azt az általa megfogalmazott sajátos szellemi igény is jelzi.

Ennek a szellemi igénynek a kielégítésére születtek meg olyan művek, mint például az Ezüsttó kincse, a Timur és csapata, vagy -a Yamakasi című film első három perce után nyilvánvaló- Luc Besson forgatókönyvíró/producer mozija is. A különbség csak annyi, hogy a színhely ezúttal nem a vadnyugat, vagy a szovjet kolhozok vidéke, hanem egy nagyváros, Párizs. Meg, hogy ez a film elsősorban vérprofi, és csak aztán ifjúsági.

Nem is várunk mást Besson-tól. Az Élet halál harc, a Metró, a Nagy kékség rendezője végleg szakított ugyan a formabontó történetekkel, az egyedi képi világgal, mindazzal, ami a berobbantotta őt a filmművészetbe, de nem engedett a feszes cselekményvezetésből, a hatásosan komponált képekből. És persze abból sem, hogy filmjei a fiatal generációnak szóljanak. Minél idősebb, annál fiatalabbaknak.

Besson jól tudja, hogy sikeres tinifilmet két csapáson lehet vezetni: a romantikus vagy a lázadó motívum mentén. Az első csók körül bonyolódó történetet (egyelőre) szerencsére parlagon hagyta a mester, maradt hát a lázadás. Lévén a hét főszereplő korunk egyik fejlett országában él, nagy célok és eszmék hiányában, a gravitáció ellen lázadnak. Házfalakra másznak, és felhőkarcolók tetejéről nézik a napfelkeltét.

Vöröslő égboltból azonban nem lesz sikerfilm, így hamarosan felbukkan a színen a Beteg Kisfiú. Gyors szívátültetésre lenne szüksége, de családja olyan szegény, hogy nem engedhetik meg a költséges beavatkozást. E rövid bevezető után a Yamakasi név alatt futó hét tini-nindzsa immár legitim lendülhet akcióba: bravúros mászótehetségüket kihasználva egy nap alatt végigjárják a kórház vezető orvosainak villáit, és -cél szentesíti az eszközt alapon- összerabolják a szükséges összeget. A kalandok végén pedig nagy bulit rendeznek, ahol ott van a Beteg Kisfiú is, biztos még aznap beültették neki az új szívet.

A sovány történet ellenére mégsem mondanám, hogy a film rossz. A hatásos (hatásvadász) zene, és a képek, az aprólékosan koreografált ugrások, mászások még akkor is szórakoztatnak, ha történetesen nem tinik, vagy "mindegy-csak-legyen-popcorn" típusú mozilátogatók vagyunk. A film anti-rasszista vonala (lásd a Yamakasi színes bőrű, kétkezi munkát végző fiataljai vs. fehér, jómódú orvosok) pedig némileg túlmutat az ifjúsági filmek sémáin.

Ha azonban társadalmi különbségekről és gettó öntudatról van szó, jobban járunk Kassovitz Gyűlölet-ével. A nagyvárosi szamuráj szellemiségről Jarmousch készített mozit, Szellemkutya címmel (a zenei stílus is innen lett nyúlva). A Yamakasi látványos mozgásának előképét pedig a Mátrixban találhatjuk meg. E három mozi legjellemzőbb jegyeit öntötték nyakon az alkotók egy adag Tini Nindzsa Teknőcök attitűddel, hogy elkészítsék sikergyanús ifjúsági filmjüket. Sikerült nekik.
Ha a Szellemkutya című filmet vegyítjük a Tini Nindzsa Teknőcökkel, éppen a Yamakasit kapjuk eredményül. A nagyvárosi nindzsák lázadnak, ami ellen tudnak: a gravitáció pedig éppen kéznél van.
Köztudott, hogy az ember, mielőtt felnő, és megszokja a falakat maga körül, egy rövid ideig még fiatal. Ezt a korszakot nem csak a pattanásos bőr jellemzi, ahogy a reklámok sejtetik, hanem például sajátos gondolkodásmód is. A fenti példát folytatva, a falakat ebben az életszakaszban nem elfogadni szokás, hanem áthágni: próbaképpen, és persze hitetlenségből, hiszen nem lehet, hogy ostoba kőrakások határozzák meg az életet.

Hogy mindez csupán átmenet, amit aztán szükségszerűen vált fel a falak építésének piacképes foglalatossága, témánk szempontjából mellékes. A lényeg, hogy az öntudatlanság és a túlzott tudatosság közti időszak létezik, ahogy azt az általa megfogalmazott sajátos szellemi igény is jelzi.

Ennek a szellemi igénynek a kielégítésére születtek meg olyan művek, mint például az Ezüsttó kincse, a Timur és csapata, vagy -a Yamakasi című film első három perce után nyilvánvaló- Luc Besson forgatókönyvíró/producer mozija is. A különbség csak annyi, hogy a színhely ezúttal nem a vadnyugat, vagy a szovjet kolhozok vidéke, hanem egy nagyváros, Párizs. Meg, hogy ez a film elsősorban vérprofi, és csak aztán ifjúsági.

Nem is várunk mást Besson-tól. Az Élet halál harc, a Metró, a Nagy kékség rendezője végleg szakított ugyan a formabontó történetekkel, az egyedi képi világgal, mindazzal, ami a berobbantotta őt a filmművészetbe, de nem engedett a feszes cselekményvezetésből, a hatásosan komponált képekből. És persze abból sem, hogy filmjei a fiatal generációnak szóljanak. Minél idősebb, annál fiatalabbaknak.

Besson jól tudja, hogy sikeres tinifilmet két csapáson lehet vezetni: a romantikus vagy a lázadó motívum mentén. Az első csók körül bonyolódó történetet (egyelőre) szerencsére parlagon hagyta a mester, maradt hát a lázadás. Lévén a hét főszereplő korunk egyik fejlett országában él, nagy célok és eszmék hiányában, a gravitáció ellen lázadnak. Házfalakra másznak, és felhőkarcolók tetejéről nézik a napfelkeltét.

Vöröslő égboltból azonban nem lesz sikerfilm, így hamarosan felbukkan a színen a Beteg Kisfiú. Gyors szívátültetésre lenne szüksége, de családja olyan szegény, hogy nem engedhetik meg a költséges beavatkozást. E rövid bevezető után a Yamakasi név alatt futó hét tini-nindzsa immár legitim lendülhet akcióba: bravúros mászótehetségüket kihasználva egy nap alatt végigjárják a kórház vezető orvosainak villáit, és -cél szentesíti az eszközt alapon- összerabolják a szükséges összeget. A kalandok végén pedig nagy bulit rendeznek, ahol ott van a Beteg Kisfiú is, biztos még aznap beültették neki az új szívet.


A sovány történet ellenére mégsem mondanám, hogy a film rossz. A hatásos (hatásvadász) zene, és a képek, az aprólékosan koreografált ugrások, mászások még akkor is szórakoztatnak, ha történetesen nem tinik, vagy "mindegy-csak-legyen-popcorn" típusú mozilátogatók vagyunk. A film anti-rasszista vonala (lásd a Yamakasi színes bőrű, kétkezi munkát végző fiataljai vs. fehér, jómódú orvosok) pedig némileg túlmutat az ifjúsági filmek sémáin.

Ha azonban társadalmi különbségekről és gettó öntudatról van szó, jobban járunk Kassovitz Gyűlölet-ével. A nagyvárosi szamuráj szellemiségről Jarmousch készített mozit, Szellemkutya címmel (a zenei stílus is innen lett nyúlva). A Yamakasi látványos mozgásának előképét pedig a Mátrixban találhatjuk meg. E három mozi legjellemzőbb jegyeit öntötték nyakon az alkotók egy adag Tini Nindzsa Teknőcök attitűddel, hogy elkészítsék sikergyanús ifjúsági filmjüket. Sikerült nekik.