A románok Tarr Bélája

Cristi Puiu majdnem olyan, sőt, néha teljesen olyan hosszú és majdnem olyan lassú és nyomasztó, sőt néha teljesen annyira lassú és nyomasztó filmeket készít, mint a mi Tarr Bélánk. Első átütő kritikai sikere, a Lazarescu úr halála 155 percet vett igénybe nézőitől, ez a 2010-es Aurora pedig már üti a három órát. Közben ugyan botlott egyet a jóval 120 perc alatti Agyő Bukarest! szerelmi történetével (pontosabban annak forgatókönyvével, a filmet más rendezte), de kétség sem férhet hozzá, hogy Puiu igazi hangja ez az időt gyakorlatilag a maga valós terjedelmében ábrázoló, aprólékos, szöszmötölős, kíméletlen, szinte nézhetetlen naturalizmus. Persze, nem nézhetetlen ez, legfeljebb a "jajjsemmiresincsidőm" mentalitású lótifutik számára lehet az, akik szívesebben fecsérlik pénzüket, energiáikat és idejüket minden fényesre, csillogóra és csábítóra, csak éppen arra nem, hogy egyszer mélyen szembenézzenek önmagukkal, illetve az őket körülvevő valósággal. Puiu ugyanúgy használja ezt a lassan terjengő filmnyelvet, mint Tarr, azonban benne az égadta világon semmilyen metafizikus hajlam nincs. Sőt, ellenkezőleg, ő éppen ezzel kívánja a valóság legteljesebb és leghűbb illúzióját megteremteni. Emellett filmjei is mindig színesek (bár igazán nem csiricsárék, csak amolyan fakó, szürkés-pasztellek), nem pedig erősen stilizáló hatású, artisztikus (és arisztokratikus) fekete-fehérek.

A hajnal

[img id=252804 instance=1 align=left img]A film címének jelentése a latinban 'hajnal', ennek megfelelően, mindvégig egy téli pirkadat hideg, "fényhiányos" fényeiben követjük a kamera által (Viorel Sergovici) Viorelt, a rendező által megszemélyesített mérnököt, ahogy felkel az ágyból, tompán néz a reggeliző asztalnál és hallgatja feleségének csacsogását, ahogy fegyvert vásárol, ahogy a félig üres lakásában ül, ahogy tusol, ahogy öl. Úgy vélem, e filmben maga a sztori nem annyira lényeges, mint a valóság komplex megragadása. Puiu a néhány egyszerű mondatban leírható cselekményt hasonló tartalmú mondanivalójának rendeli alá, mint amit Lazarescu úr halálában kifejtett: Megpróbálja leírni az őt körülvevő elidegenedett, részvétlen, közönyös világot. Ott a román egészségügy elembertelenedett mókuskerekét leplezi le, itt azt vizsgálja, hogy egy politikailag immár szabad világban mit kezdhet egy ember a hirtelen rászakadt személyes szabadsággal. Nem rágja szánkba Viorel történetét, a háromórás vetítési idő azonban éppen elég arra, hogy mindenki "összelegózhassa" belőle a saját olvasatát, vajon mi miért történhetett. Néha kifejezetten úgy tűnik, hogy magát Puiut sem érdekli, mi történik "hősével" valójában, inkább az, hogyan válhat bárkiből sorozatgyilkos ma, Bukarestben. Erre igen sok, igen pontos jelenet utal (például a fegyver vásárlásának készségessége, a lakásbeázás kérdésének elkenése, a kiköltözés szenvtelensége, az iskolai ünnepség otromba, diszkózenés próbája vagy a filmvégi rendőrségi kihallgatás tökéletes érdektelensége), melyekben minden benne van, ami miatt igen nehéz boldognak lenni a mai világban.

Cristi Puiu ámokfutása

Igencsak megterheli a nézőt ez a háromórás rettenet, de istenuccse, igaza van a rendezőnek! Lehetne a közönyről és az elidegenedettségről beszélni rövidebben is, filozofikusan is, ahogyan ötven évvel ezelőtt az egzisztencialisták tették, lehetne abszurd, sőt morbid humorral nekiállni, ahogy mondjuk Coenék csinálnák Amerikában, de ilyen hatásosan, ahogy Puiu teszi, nemigen. Persze, hogy ezt megtudjuk, végig kell ülni a filmet, amely 75%-ban tényleg nem áll másból, minthogy az ajtófélfa mögül, vagy éppen a szoba sarkából leselkedve nézzük Viorel lehangolóan banális tevékenykedését. Puiu ráadásul igencsak eszköztelen színész, értsd ez alatt azt, hogy annyira színész, mint én. Viszont éppen így hiteles, hiszen ezt az üres, tétova téblábolást "igazi" színész nemigen tudná eljátszani hitelesebben, mert mindenképpen valamit akarna játszani, holott itt éppen semminek kell lenni. Tovább lehetetleníti a filmnézés "élvezetét" a meglehetősen szabadon értelmezhető cselekmény, a dramaturgia teljes hiánya, valamint az igen szűkszavú, jellegtelenségében jellegzetes dialógus. A rendező által sulykolt valóságérzet egzakt alkotóelemei ezek. A lehető legtávolabb áll Puiutól, hogy bármilyen dogmának, divatnak vagy értékrendnek megfeleljen, mégis az egyik legszebb és legtökéletesebb, minden bombasztikus sallangtól lecsupaszított Dogma-filmet alkotta meg ezzel az embert próbáló, brutális és mélységesen kiábrándult erőszak-drámával.

Kinek ajánljuk?
- A hardcore művészfilm-rajongóknak.
- Akik nem félnek attól, ha x+3 óra időtartamra igen rossz kedvük lesz.
- Akik láttak már jó román filmet.

Kinek nem?
- Akik semmi pénzért nem ülnének végig egy háromórás, ritkás cselekményű filmet.
- Akik sosem láttak még jó román filmet.
- Akik számára az élet pörgés, forgás, haverok, buli, fanta.

9/10