Clint Eastwood kilenc évvel ezelőtti objektivitása már a múlté. A második világháború pártatlan bemutatása után az iraki konfliktus egyoldalúan és leegyszerűsítve jelenik meg legújabb filmjében.

Az Amerikai mesterlövész olyan nézettségi rekordokat döntöget, amire hosszú évek óta nem volt példa. Minden idők legnagyobb mozis bevételét hozta a Super Bowl hétvégéjén, eddig 307 millió dollárt hozott csak az USA-ban, az érdeklődés tehát töretlen. Nem csoda, hiszen Chris Kyle már életében legendává vált, Amerikában hősként tisztelik, Eastwood pedig ennek megfelelően formázta meg celluloidból a hős katona emlékművét. Amerikából nézve ez az emlékmű makulátlanul ragyog, és diadalmasan emelkedik az ég felé, azonban a világ egyéb részein élőket nem tudja teljesen elvakítani dicsfényének sugara.

A 2008-as Gran Torino óta egyetlen Eastwood-filmet sem mutattak be a magyar mozik, pedig a mester azóta elkészült alkotásainak majdnem mindegyike valós eseményeket dolgoz fel. Csakúgy, mint az Amerikai mesterlövészben, nagyformátumú történelmi személyiségek életét vitte filmre az Invictus – A legyőzhetetlen és a J. Edgar esetében is. Míg előbbi bizonyos fokú érzelgősségének dacára is felemelő darab, addig az FBI atyjának biopicje kevésbé feszes és katartikus élmény. A három filmet rokonítja egymással, hogy Nelson Mandela, J. Edgar Hoover és Chris Kyle is mindenüket feláldozzák hazájukért, önmagukkal mit sem törődve a nemzet felvirágoztatásán munkálkodnak, meglehetősen eltérő eszközökkel.

Chris Kyle mesterlövész puskáját felhasználva védte Amerikát. Ahogy a filmmel azonos, Amerikai mesterlövész című könyvében fogalmaz: „a barbár, alávaló gonoszság volt az, ami ellen Irakban harcoltunk.” Könyvében – és a filmben is – rendkívül leegyszerűsítve jelenik meg az iraki háború, és ez a nagyon egyoldalú közlésmód az, ami erőteljesen csökkenti a film értékét. Nem azzal van baj, hogy a háborút amerikai nézőpontból mutatja be (hiszen Eastwood híven követte a könyvet), hanem azzal, hogy ezt túlságosan szájbarágósan és szándékoltan teszi. A háború borzalmaitól megcsömörlött katona elidegenedése a civil élettől nem attól lesz drámai, hogy hosszas dialógusokban elmagyarázzák a nézőnek. Kathryn Bigelow egyetlen néma jelenetben képes iszonyatos erővel közvetíteni ezt az érzést: William James őrmester, A bombák földjén specialistája, egyedül, teljesen tanácstalanul áll a szupermarket végeláthatatlan sorai között. Bigelow képekkel és „hallgatással” beszél, míg Eastwood szereplői szájába adja a konklúziót.

Ezt a túlságosan direkt és egyoldalú közlésmódot pedig egyéb, számomra a hatásvadászatot súroló eszközökkel is erősíti. Egyrészt az ellenség démonizálása néha ijesztő méreteket ölt. Például a Hentes nevezetű iraki vezető kegyetlenkedései, vagy a nagy rivális iraki mesterlövész, Musztafa állandó készenléte és Perzsia hercegét meghazudtoló ugrásai a háztetőkön lehet, hogy a valóságot mutatják be, csak jó lett volna látni legalább egy olyan irakit, aki nem a gonosz megtestesülése. Másrészt az utolsó pillanatban való megmenekülés, a mindent eldöntő lövés lelassítása, vagy a halál árnyékában történő hazatelefonálás (ami DiCaprio-nál a Véres gyémántban még működött, itt azonban kevésbé) mind olyan fordulat, ami igaz volta (ha elfogadjuk Kyle könyvét) ellenére is hatásvadászatnak tűnik.

Bradley Cooper napjaink egyik legsokoldalúbb színészévé vált, aki lelki válsággal küzdő férfiként (Napos oldal), rafinált nyomozóként (Amerikai botrány) vagy agresszív mosómedveként (A galaxis őrzői) is rendkívül emlékezetes alakítást nyújtott. Chris Kyle szerepében újabb arcát ismerhetjük meg, azonban ezt az Oscar-jelölést túlzásnak érzem szemben a 2012–13. évi jelöléssel (főleg annak a fényében, hogy Jake Gyllenhaalt teljesen mellőzték az Éjjeli féreg főszerepéért).

Az előzetes elképesztően erős másfél perce után hasonló jellegű, pattanásig feszült akciójeleneteket vártam, ám két kivételtől eltekintve nem ez dominált. A játékidő nagy részét remekül kivitelezett, A Sólyom végveszélybenre hajazó folyamatos tűzharc jellemezte, ami végig lebilincselő volt, azonban egyik pillanat sem volt olyan maradandó, mint az előzetesben már látott nyitójelenet.

Hogyha a játékidő végére belefáradtunk a hős katonák szemszögéből bemutatott háborús filmekbe, és szeretnénk egy kicsit reálisabb képet kapni az iraki háborúról, keressük elő a Gyilkos megszállás című minisorozatot. A Drót írói képesek alulnézetből bemutatni az egész konfliktust fiatal, ér(t)etlen, mindenféle hősiességet mellőző katonák szemszögéből, ami teljes ellentéte az Amerikai mesterlövészben ábrázolt katonaképnek. Kilenc évvel ezelőtt Eastwood egy hasonló horderejű konfliktust részrehajlás nélkül mutatott be: a második világháború egyik sorsdöntő csatáját láthattuk amerikai (A dicsőség zászlaja) és japán (Levelek Ivo Dzsimáról) perspektívából is. Talán egyszer készül majd egy film iraki nézőpontból is, mondjuk Kyle örök ellenségéről, Musztafáról.