Übü mama és Übü papa abszurd kalandja, Jarry botrányt kavaró királydráma-paródiája időtlen dimenziókban állítja elénk a legemberibb tulajdonságokat. Az Übü királyban kapzsiság, féltékenység, kicsinyesség és hatalomvágy elevenedik meg, a nevettetés mellett görbe tükröt tartva maguknak a hahotázóknak is.
Az avignoni színházigazgató-rendező-díszlettervező-képzőművész Alain Timar a mondvacsinált birodalmak tűnékenységét mutatja meg kolozsvári rendezésében. Mert hiába az erőszak, a hírhedt szahar!-felkiáltás, a süllyesztőbe vetés, és a „pfelkoncoltatás”, az übüség erős alapok híján csak egy légvár, ami bármikor szertefoszlik. Timar az előadás minden elemébe beleszövi ezt a koncepciót, melyet nagyban elősegít, hogy a rendezésen túl a díszletet és a jelmezeket is ő maga tervezte.
Noha a szinte üres színen kezdetben csak egy égősor világít, a kolozsvári előadás erőteljes látványvilágot teremt, melynek leghangsúlyosabb eleme a háttérben, egy állványon elhelyezkedő óriási, wc papír szerű guriga. Jarry drámájának profán, karikírozó voltát jelképezi ez díszletelem, melyről a színészek hatalmas papírdarabokat szakítanak, hogy aztán kitömjék magukat pókhasú, teltkeblű übükké, vagy ruhák, fejhallgató, ugrókötél, pénz, paripa, fegyver kerüljön elő a semmiből. A kellékek és a jelmezek tehát ugyanolyan múlékony anyagból keletkeznek, mint amiből Übü királysága felépül. Mert a csalással és árulással szerzett hatalom nem sokáig maradhat talpon, ha a tetejébe még olyanok is irányítják, akiknek vajmi kevés tehetségük van egy ország kormányzásához, akik kivégeztetik a nemeseket, és nevetségesebbnél nevetségesebb terheket találnak ki az amúgy is koldusként tengődő alattvalók megadóztatására...
Ha pedig a nép háborog, a pénzbeszedők sztrájkolnak, Übü maga kerekedik fel behajtani a járandóságokat. Mulattató jelenet az újabb adókkal szemben tiltakozó parasztasszonyok (Albert Csilla, Györgyjakab Enikő, Kató Emőke, Laczó Júlia, Skovrán Tünde, Varga Csilla) falusi zsánerképe, melyhez hozzáadódik az erős tájszólásban előadott szöveg varázsa. A népiesség a jelmezekben is megjelenik: a fehér papírmasékba tekert szereplők olykor már csuhébabákhoz hasonlítanak, vagy egy vásári komédia bábszerű figuráihoz.
A színészek folyamatos menetelése Übü seregét szemlélteti, melyre méginkább rájátszik, hogy mindegyik szereplőnek megvan a maga hangszere (kürt, harsona, trombita, tuba) is. A rézfúvósok fülsiketítő ereje, a néhol már disszonanciába hajló dallamok hol katonai indulóra, hol pedig arra a zűrzavarra és káoszra emlékeztetnek, melyet valóban csak valami zajos, ordító zenével lehet kifejezni.
Ahogyan az egész darabot átszövik a változékony, instabil helyzetek, úgy Timar nem akarja Übü mamát és Übü papát sem állandó karakterekként láttatni, mely termékeny ötletnek bizonyul és remekül kifejezi azt a folyamatos alakváltást, amelyet Übüéknek fel kell vállalniuk az előbbre jutás érdekében. A társulatból mindig más színészek játsszák őket, míg a többiek a színpad széléről, mintegy a „kispadon ülve” kísérik figyelemmel az eseményeket. A színészek így, kilépve a szerepükből, valódi reakcióikkal valóban csak szemlélők, mintha egy játékot, próbát figyelnének, arra várva, hogy mikor kerülnek ők is sorra. Rituális aktus, amelyben mindenkit elérhet a végzete, miközben nem lehet tudni, kiből válik a következő jelenetben Übü papa és Übü mama.
Az azonosulást jelentősen megkönnyíti a színészek halvány, egyszínű meze, mely szinte egész testüket beborítja. Az egyhangú tónus jelképezhet katonai uniformist is, vagy azt a meghatározatlan anyagot, melyből minden Übü papa és Übü mama bármily determináltság nélkül könnyedén felépülhet.
A megkomponáltságában tökéletesnek tűnő játék azonban néhány ponton elferdül: elhibázottnak, oda nem illőnek tűnik az a jelenet, amikor az éppen aktuális Übü papát (Dimény Áron) már civil nevén szólítják, majd a színész hirtelen a nézőtér mögé kerül és valós, színészi mivoltában dirigál a színpadon lévőknek. A szerepből való kilépés azonban elvarratlanul marad, nem hoz közel, csak eltávolít. A végig fordulatokban bővelkedő, pörgő ritmusú előadást ugyanakkor lelassítja a színpad szélére, hosszú sorba kiülő színészek narrációja. Hiába látjuk az összes übüt egy helyen, érezve ezzel az übüség egész mibenlétét, a dráma hirtelenjében elbeszélt végkifejlete már nem tartja fent az érdeklődést.
