Két feltétlenül megnézendő film is jutott a hétre, noha, ha színt kell vallani, mindkettőre azt mondanám, hogy inkább rossz, mint jó. De a film ilyen műfaj, időnként nagyon könnyű győzelmet arat a józan belátások, ízlés, értelem vagy bármi fölött.
A kettőből a Valkűr az egyszerűbb eset, az ember előre tudja, hogy baj lesz belőle, ezekkel a nyugalmas angol és amerikai arcú színészekkel nehéz meggyőző náci katonákat játszatni. Tom Wilkinson mint Fromm tábornok, na ne, ezzel az erővel Isadora Duncant is játszhatná. Ráadásul a filmnek meg kell küzdenie azzal a teherrel, hogy az összeesküvésnek legalábbis a végkifejletét mindenki tudja, nem kell ahhoz nagyon tisztában lenni a történelemmel, hogy tudjuk, nem 1944-ben lett vége a második világháborúnak. Hogyan is írja Karinthy a történelmi drámáról? A közönség nagyon főzve van, hogy a király megteszi-e, így aztán egy hatodikos gyerek hazamegy a szünetben, megnézi a tankönyvben, és hozza a hírt: aláírja.
Mindez Tom Cruise-zal súlyosbítva, és, amire zavaró körülményként nem is számít az ember, ékes angolsággal. Sztáfenbörg menni Bembörgbe. Mármint Bambergbe.
Aztán mégis. Mégis film lesz belőle, amely meglepően pontosan követi az eseményeket, így aztán az ember nem is a filmen gondolkodik, hanem a történelmen. Hogy ez az összeesküvés olyan épkézláb terv volt, sokkal több annál, mint hogy öljük meg Hitlert. Rengeteg élet és rengeteg város maradhatott volna meg, talán Európa sem szakad kétfelé, vagy nem ott szakad, hogy nekünk is fájjon. Az ember megtanulja, hogy van történelmi szükségszerűség, mégsem érti, hogy miért történt ez pont így, ahogy történt, amikor az is elég lett volna, ha három fokkal hűvösebb van aznap, a tanácsot nem a faházban tartják, hanem a bunkerban, Hitler meghal, másnap bezárják az összes haláltábort, és megkezdik a fegyverszüneti tárgyalásokat. Ki tudja, hogy miért nem lett volna így jobb.
A másik kihagyhatatlan film a Gettómilliomos, amely a látszat ellenére sem indiai film, és nem csak azért, mert Danny Boyle rendezte, a sekély sírhantos, trainspottingos, majd lassan elfeledett Danny Boyle. Most előkerült, és láthatjuk, mennyire profi, milyen jól tud elmesélni egy hosszú, több szálon futó, visszaemlékezésekkel teli történetet. Nemcsak ő tehetséges, de a forgatókönyv is, amely a Legyen ön is milliomos! kérdései köré tudja tekerni a cselekményt. Nem tökéletesen, de ha nagyon akarjuk szeretni a filmet, vagy csak nagyon szívünkbe zártuk a klasszikusan vonzó, vesztes főszereplő Jamalt, túl tudunk lépni a valószerűtlenségeken. A tévéjáték nemzetközi, India pedig csak díszlet, ahhoz kell, hogy a szélsőséges nyomorral és szenvedéssel sikerüljön végre megkarcolni európai szegénységen és híradószörnyűségeken edzett érzékeinket.
Talán ennél is fontosabb messzire menni ahhoz, hogy elhiggyük, az emberek jók, a legnagyobb erőfeszítéssel sem lehet elpusztítani a jó utáni vágyat bennük. Indiába kell menni ahhoz, hogy elhiggyük, ha mindennap kimegyünk valaki elé ötkor az állomásra, akkor az a valaki meg is fog jönni, hogy a csodálatosan giccses befejezésre azt tudjuk mondani, ez nem hazugság és nem ámítás, hanem így van megírva. A sors könyvében vagy a forgatókönyvben - nem mindegy? Amit a sors elmulaszt, pótolja a mozi, távozz innét, valóság, a bűzös lábaddal.
