Kibújt a szög a zsákból: A [Rec] első két részével világhírűvé vált spanyol rendezőpáros tagjai külön utakra léptek, hogy megmutassák, mire mennek a másik nélkül. Paco Plaza – vesztére – nem akart elszakadni a kétszer már bizonyított franchise-tól, így megrendezte a kézikamerás horrorszéria elődeihez egyáltalán nem méltó folytatását (a hazánkba el sem jutott [Rec] 3 jelenleg 5,2 ponton áll IMDb-n), míg Jaume Balagueró egy olyan egyedi, erős atmoszférájú thrillerrel jelentkezett, mely még az edzettebb nézőknek is komoly lelki megterhelést tartogat.
Az Amíg alszol főhőse César (Luis Tosar), aki egy bérház portásaként tengeti unalmas és boldogtalan életét. A boldogtalanság nála azonban nem csupán a munkájával járó cseszegetések és elégedetlenségek velejárója: César még soha életében nem volt boldog, és titkon ki nem állhatja azokat az embereket, akik nap mint nap feltűnően átélik ezt a számára ismeretlen érzést. Éppen ezért, míg nappal igyekszik minél inkább a lakók kedvében járni, éjszakánként azon mesterkedik, hogy lerohassza a vigyort Clarának (Marta Etura), a ház legvidámabb bérlőjének arcáról.
Ez a felettébb egysíkúnak és furcsának hangzó történet adja a vázát annak a zseniális bő másfél órának, mely alatt Balagueró szép lassan és módszeresen ízekre szedi a nézők lelkét. Az Amíg alszol erős felütése (vajon miért bujkál a portás a nő ágya alatt?), altatólag ható közepe (minden éjjel eljátssza ugyanezt) és fordulatoktól lényegében mentes – ám ennek ellenére megdöbbentően letaglózó – zárlata drámai pszichothrillerré varázsolják a fentebb leírt egyszerű történetet, melynek hatása alól nehéz lesz szabadulnunk a moziteremből való kilépés után is.
A rendező irigylésre méltó tudatossággal szerkeszti meg ismétlődésekre épülő történetét, melynek során úgy rajzolódik ki César karakterdrámája, hogy közben a légkör egyhangúsága időről időre pattanásig feszült izgalommal töltődik meg. Nem szokványos thrillerrel van tehát dolgunk, hanem az egyén társadalmi beágyazottságának problémáira (boldogtalanság, motivációhiány stb.) rámutató, izgalomdús drámával, melyhez foghatót utoljára talán Bergmantól láthattunk – valószínűleg nem véletlen fekszik a svéd rendezőzseni könyve a lány éjjeliszekrényén.
César rémtetteinek – melyek eleinte kimerülnek az allergén anyagok és bogarak becsempészéséből Clara lakásába – kivitelezése ráadásul borzasztóan egyszerű. A jelenetek helyszíneit szinte teljes egészében a bérház biztosítja (maximum ennyi párhuzam vonható a fent említett [Rec] és ezen film között), és a színészek száma is csekély, hiszen a két említett főhősön kívül szinte csak a lány hazatérő barátjának (Alberto San Juan) és a César szörnyű titkát kiderítő szomszéd kislánynak (Iris Almeida) jut néhány mondatnál hosszabb szöveg.
A remekül megírt forgatókönyvre, fojtogatóan szűk beállításokra és természetesen a főhős briliánsan megformált karakterére építő Amíg alszolt tehát mindenkinek látnia kell, aki nem retten meg attól, ha egy film borzasztóan nagy és felettébb letaglózó hatással van rá. Egyedül a zeneválasztásba lehetne kissé belekötni, hiszen a felcsendülő dallamok néhol rettenetesen kilógnak a film szövetéből, ám biztos vagyok benne, hogy az utóbbi évtizedek legkarakteresebb, velejéig romlott főhős-gonosza mindenkivel feledteti majd ezt az apró bakit.
Értékelés: 8/10
