A Salvo egyáltalán nem egy klasszikus gengszterfilm. A külsők helyett a belső dolgokra figyel, a keménységből átfordul a lágyba – miközben az események ugyanabban a kegyetlen mederben folynak tovább. Ezzel összegezném Fabio Grassadonia és Antonio Piazza első nagyjátékfilmjének felvetéseit: a belső változások mennyire tudnak hatni a külső tényezőkre?
Ez az olasz film az apró momentumok, a napfény és a nézőpontváltások filmje. Nem éppen a megszokott gengszter trend. Csupán az első jelenet akciódús, az viszont már-már lehangolóan szokványos: van autós üldözés, lövöldözés, kihallgatás és kivégzés. És Salvo (Saleh Bakri), a maffia végrehajtó embere megállíthatatlan. Amint megtudja, ki a szervezője a rajtaütésnek, már ott is lopózik a házánál, hogy végérvényesen pontot tegyen az ügy végére. Ám nincs otthon csak egy vak nő (Sara Serraiocco), aki magányosan kering a házban. És ekkor – már a film elején – fordulatot vesz az elbeszélésmód.
Innentől kezdve mintha arra törekedne a film, hogy hol Salvo, hol a vak lány bőrébe bújjon és általuk láttassa a történetet: a tárgyakat, a fény erősségét, a rekkenő hőséget és az érzéseket. Salvo ugyanis kivégzi a gengsztert, de vak testvérét, Ritát nem tudja. Elviszi egy titkos helyre, egy elhagyatott ipari telepre, ahová néha enni visz neki. Nem fogalmaz meg célt, csak felébred benne egy érzés, amitől lággyá válik. Még elvégzi a munkáját, de kilép a megszokott mederből. Felviszi magához az udvaron ugató kutyát, ahelyett, hogy elfogadná a felszolgált ebédet, leül a konyhában a háziúr mellé konzervet enni, zenét hallgat, a lány zenéjét.
A Salvo nem más, mint gengszterfilm lírában elbeszélve. Igazán egyszerű, szikár, érzékszervekre hagyatkozó módon. Már a címe is ezt mutatja, Salvo, egy ember, nem egy gengszter, nem egy szuperhős, csak egy valaki, vagyis az a valaki, aki érez. S közben mintha az olasz neorealizmus is ottfelejtette volna magát, dokumentarista képek Szicíliáról: érezni a rekkenő hőséget, az izzadtságszagot, az utca porát.
És nem mellesleg zseniális a mellékszál is, a házaspár karakterrajza, akik Salvo szállásadói. A pipogya, precízkedő férj és határozott felesége, aki még a keménykötésű Salvót is kiosztja, amint az kilép a rendből (az ő maga diktálta rendből), például amikor a gengszter a szobájába viszi a kutyát. Emellett zseniális a bandavezér is, az erejét vesztő, mégis roppant kemény fazon, aki tekintélyt parancsolóan mozgatja a szálakat. Talán pont Salvo karaktere egyívű csak, ő maga az olasz terminátor, mimika nélküli és darabos mozgású. Pedig Saleh Bakri nem tipikus olasz, apja Mohhamad Bakri színész és filmrendező, őt magát pedig az Asszonyok kútjában és A zenekar látogatásában láthattuk korábban. Mindenesetre izgalmas választás a rendezők részéről. A lányt alakító Sara Serraioccoról pedig semmit nem tudni, pedig remek alakítás, egyszerre együgyű és gyönyörű, s ezzel a fura kettősséggel bárkit levesz a lábáról.
Szerettem ezt a filmet, kemény ugyan, de mire lecseng az akció, egyfajta nyugodtság veszi át a helyét – egy megnyugodott ember érzése, aki nem találja a helyét az addigi életében. S mindehhez a film ügyesen párosít természeti képeket. A gyártelepet körülvevő semmiben imbolygó két alak és a végtelen tenger felé fordított két karosszék, a lazán összeérő kezek, a csöndes búcsú, mindez igazán kellemes meglepetés egy maffiatörténetben. És hogy a felvetett kérdésre is adjak választ a belső változás külső eseményekre való hatásáról: igen, csak későn. De azért még így is megéri.
