Ibsen: Hedda Gabler
Ibsen e sokak által leghidegebbnek, legkegyetlenebbnek és legobjektívebbnek mondott műve, amely furcsa (bár hálásan elemezhető) módon egy boldog és napsugaras szerelmi idill után íródott, egyben az egyik legdrámaibb, legfeszültebb alkotás is az oeuvre-ben. Nem csak a két, már az első felvonás végén exponált pisztoly fenyeget azzal, hogy előbb-utóbb el kell sülniük; úgyszólván minden mondat járulékos jelentésekkel, a későbbiekre utaló tartalmakkal terhes, kezdve Juliane Tesman kisasszony és Berte, a cselédlány darabnyitó, látszólag ártalmatlan és banális dialógusán; a drámaíró- vagy dramaturgtanfolyamok növendékei bármely jelenet bármely dialógusán edzhetnék elemzőkészségüket. Külön tanulmányozást érdemelnek a mesteri felvonásvégek: a pisztolyok exponálása az elsőben, a két asszony - két vetélytársnő, sőt halálos ellenség - összezárása a végzetesnek ígérkező éjszaka előtt a másodikban, a pótolhatatlannak hitt kézirat elégetése a harmadikban, majd a címszereplő öngyilkossága a negyedikben - megannyi előzményektől és következményektől súlyos drámai csomópont. Mindez persze ma éppen nem számít divatosnak (bár a közönség változatlanul kedveli), mint ahogy már Kenneth Tynan, a nagyszerű kritikus, az Angol Nemzeti Színház első fődramaturgja (pontosabban literary managerje) megjegyezte: Ibsen Sardou-tól vette át a nyers húst, csak a romantikát vonta ki belőle. Tynannél néhány évtizeddel később élve ma már azt is mondhatnánk, hogy éppen a sardou-i melodráma hatása tűnik az ibseni drámákban romantikusnak; mindenesetre a színre vivőknek nem árt figyelemmel lenniük erre a veszélyre, mint ahogy a szimbólumok funkciójának törékenységére, avíttságára is. A Hedda Gablerben mellesleg ilyen szimbólumok csak halvány nyomokban fordulnak elő; szimbolista ízű például a Gabler tábornoktól örökölt, életfilozófiát jelképező két pisztoly, a házban elhelyezett, Hedda szerint halálszagú virágok motívuma avagy Hedda víziója a mulatságból szőlőlevéllel koszorúzva megtérő, tehát mintegy dionüszoszi istenségre emlékeztető Lövborgról - a rendező Gothár Péter, ha a pisztolyok megkerülhetetlen funkcióját megőrizte is, a virágokkal igen takarékosan élt, a szőlőlevelek pedig a szövegből is kimaradtak (glória és koszorú áll helyettük sokkal semlegesebben).
A Katona József Színházban minden - miliő, társulat, közönség és, cseppet sem mellékesen, Kúnos László bravúrosan természetes és drámai mai magyar Ibsenje - ideálisan adott volt egy tökéletes Hedda Gabler-előadáshoz. Míg a legtöbb magyarországi színházban a mellékszerepek jószerével kioszthatatlanok (s olyikban még a főszerepeknek is nehéz gazdát találni), a Katonában szerencsére a második vonalban is sokoldalúan tehetséges, gyakran főszerepekre is érett színészek állnak rendelkezésre, ez pedig különösen fontos a Hedda Gablerben, ahol bármilyen abszolút is a címszereplő helye a hierarchiában, lényét, tehát drámáját, tehát a drámát egytől egyig minden mellékszereplő árnyalja, motiválja, sőt részben meg is határozza. Egy újszerűen, izgalmasan megoldott Thea- (az előadásban: Thora), Lövborg- vagy Tesman-figura alapvetően fontos és emlékezetes jellemzője lehet minden Hedda Gabler-előadásnak, mint ahogy a műről közzétett könyvtárnyi elemzés is a Hedda-jellemportrék mellett kimerítően foglalkozik a többi szereplő jellemével és dramaturgiai funkciójával, vagyis a jó Hedda Gabler-előadás az ensemble-játék magasiskolája is kell hogy legyen.
Hasonlóképpen elsőrendű dramaturgiai tényező a díszlet és a jelmez is (az utóbbiból elsősorban a hősnő kosztümjei). Gothár mint önmaga tervezője szemmel láthatóan nem akart túlságosan szép előadást; puritán, funkcionális színpadképe nem támasztja alá, hogy a berendezők túl bőkezűen nyúltak volna Tesman zsebébe, sem azt, hogy az elkényeztetett, finnyás szépérzékű, arisztokrata külsőségek között felnőtt Gabler lánynak akartak volna kedvében járni; az enteriőr inkább börtönszerű, aminek szintén megvan a mondanivalója, ám ezt inkább a mellékszereplőknek kellene kifejezniük. A díszlet legsokatmondóbb eleme a kanapé, amelyen még ketten is csak kényelmetlenül férnek el, hárman pedig már elszívják egymás elől a levegőt. Kovács Andrea jelmezei közül a Básti Julira tervezettek nem valami előnyösek (mintha Ibsennek abból a kósza alkalmi megjegyzéséből merítettek volna ihletet, miszerint Hedda már a hatodik hónapban van); Thea-Thora (Kiss Eszter) botrányosan, sőt komikusan ízléstelen öltözékei viszont nyilvánvalóan rendezői ihletésűek.
Gothár gondos, sok tartalmas pillanatban gazdag rendezése annyiban eredeti, hogy sikeresen kerüli el a Kenneth Tynan jelezte csapdát: az előadásban semmi melodramatikus, semmi olcsó poentírozottság. Komolyan veszi a színpadon nyüzsgő gyülekezetet: végzetes össze nem illésükből, találkozásaikból, konfrontációikból akarja levezetni a lehetségesnél sokkal intimebbre és bensőségesebbre hangolt drámát. Ebben a lefojtottabb atmoszférában frappánsabban, kontrasztosabban hatnak a ritka kitörések: Tesman másnapos röhincsélő viháncolása, a kerevetre őrjöngve felugró Lövborg, a végén sebzett vadként felüvöltő Brack; de említhetném az erőteljesen kidolgozott felvonásvégeket is, a Hedda által brutalizált Thora rémült sikolyától a padlón is lángtócsát képező kéziratig. (Mellékesen hadd utaljak itt még a két-két, szünet nélkül játszott felvonás nagyon finom, az időmúlást indirekt eszközökkel érzékeltető átkötéseire.)
Kár, hogy ez a szándékosan diszkrét alaphang valamit szegényített a figurák interpretációján; az egy Haumann Pétert mint szerencsés kivételt leszámítva - igaz, neki a dráma legegyértelműbb, jószerével hátország nélküli figurája jutott - minden színész többet is ki tudott volna hozni szerepéből. Még Olsavszky Éva is lehetett volna Berte, a szolgáló szerepében idegesítőbben, nyomasztóbban szervilis, esetleg ugyanakkor leselkedőbb is; elvégre az ő állandó, megkerülhetetlen jelenléte is egyike azoknak a tényezőknek, amelyek Hedda számára elviselhetetlenné teszik a Falk-villában lemorzsolandó jövő perspektíváját. (Jól fejezi ezt ki az a mozzanat, amikor lefejti a szolgálóról a szépérzékét sértő mintás kötényt.)
Básti Juli alkatilag ideális Hedda; kár, hogy nem tíz évvel korábban találkozott a szereppel. (Igaz, hogy Heddát sokszor bízták érettebb színésznőkre; bár Ibsen huszonkilenc évben határozza meg életkorát, személyisége nem igazán fiatalos.) Hedda Gabler számtalanszor kimutatott domináns jellemvonásainak csak összeírásához is egy bő oldal kellene, olyannyira, hogy így leírva nem is drámai figurának, inkább egy komplett pszichiátriai kórkép illusztrációjának illene be; természetesen a színésznő dolga nem az, hogy az egyes vonásokról mennyiségileg pontos leltárt készítsen, hanem az, hogy a maga izgalmas színpadi jelenlétével hitelesítve ellentmondásaiban is koherens emberi portrévá forrassza ezeket a vonásokat. Básti Juli remekel mindabban, ami tőle várható volt. Csehovon edzett eszközökkel tárja fel a hősnőn eluralkodó kétségbeesett unalmat; gesztusokban, mimikában, szövegejtésben egyaránt sok színe van az undor, az irigység, a féltékenység, a vadmacskaszerűen kéjes és alattomos bosszúvágy jelzésére (kár talán, hogy Gothár lényegesen tompította a szimbólumgyanús haj-motívumot, vagyis a Thora dús haja kiváltotta női féltékenységet); kevésbé érzékelteti viszont a frigiditás és a tűzzel játszadozó kacérság sajátos ellentmondását, azt a szexuális vonzerőt, amely Hedda alakjából frigiditása ellenére is árad, és azt a kockáról kockára épülő folyamatot, amellyel az öngyilkosság felé halad.
Máté Gábor kivételesen sokszínű palettáján Jörgen Tesman alakja is nagyszerűen elfér, bár ezúttal főleg az alak nevetséges és nyárspolgárian visszás jellemvonásaira kerül a hangsúly, sok derus percet szerezve a közönségnek; az, hogy Tesman őszintén, sőt megigézetten szereti Heddát, háttérbe szorul, hogy középszerű, de szolid művelője szakmájának, nem derül ki, mint ahogy az alakítás nem szól hozzá ahhoz az érdekes kérdéshez sem, hogy Tesman titokban, passzívan, de többé-kevésbé szándékosan maga is közreműködik Lövborg kéziratának elvesztésében; a színpadon úgy tűnik, ezúttal is csak felesége sokkal markánsabb és határozottabb akaratának enged.
Thora Elvsted alakjának a groteszk és a komikum felé való - már jelzett - eltolása végeredményben ízlés kérdése; mellette is, ellene is felhozhatók érvek, mint ahogy egyaránt támadható és védhető az a nyíltság, amellyel Gothár a Lövborghoz fűződő testi kapcsolatát egyértelműsíti. Ibsennek valószínűleg jobb véleménye volt az alakról; nórai lépését - férje, nevelt gyermekei brutális elhagyását - mindenesetre megbocsátja neki, és odaadóbb asszonyiságában alighanem az egocentrikus Heddával akarta kontrasztba állítani. Kiss Eszter játéka azonban - és végső soron ez a lényeg - hitelesíti Gothár beállítását; ez is egy lehetséges Thora, sőt, ha jellemét a Tesmanhoz való, kibontakozófélben lévő affinitás szemszögéből nézzük, az előadás koordinátarendszerében ez az ábrázolás még logikusnak is mondható: a két groteszk figura illik egymáshoz.
Persze Thorának ez a felfogása Ejlert Lövborgra is rossz fényt vet, ez azonban nem idegen Gothár szándékától: ő Fekete Ernővel egy hisztérikus, fegyelmezetlen, széllelbélelt alakot játszat el, akinek mind Thorához, mind Heddához való viszonya bizonytalan és komolytalan, s akiről nem tudni, vajon valóban zseni-e, vagy csak kisszerű környezete látja annak.
Máthé Erzsi Juliane Tesmanjáról nem szívesen szólok, mivel a művésznő a bemutató estéjén annyira elfogódottan és kényszeredetten mozgott szerepében, hogy voltaképpen nem tudni, miféle funkciót szánt neki a rendező előadása struktúrájában. Viszont - ahogy már utaltam rá - hibátlan eleganciával töltötte ki alakjának körvonalait Haumann Péter Brack bíró, az intelligens és egy bizonyos pontig pszichológusnak sem akármilyen zsaroló szerepében.
A premier estjének némely vonásai - például a bakizó kellékek - arra utalnak, hogy az előadás még nem készült el teljesen; azt hiszem, ez a Hedda Gabler azon produkciók közül való, amelyek menet közben még sokat nyerhetnek magabiztosságban és árnyaltságban; úgy érzem, egy későbbi időpontban érdemes lenne visszatérni rá.
