Road movie, azaz a sztori utazással kapcsolatos, a film ugyanis egyetlen személyvonati fülkében játszódik. A tetejében magyar: az ember már annak is örül, hogy olykor egy kis hazait ízlelhet. Pedig Palásthy György Retúr című filmje nem vidám kirándulás, szerencsétlen nyugdíjasokról mesél. Helyenként mókás, alapjában véve azért lehangoló história, pedig hepienddel végződik. Na, és talán az életben jobb nekik? - kérdezte haverom, akivel a vetítésen összefutottam. Nyert.
Figyelmeztetés ez a történet: hetven év felett, nyugdíjasként legfeljebb a MÁV gondol az emberre - például ingyen utazási lehetőséget ad neki. A filmbeli öt vagány ki is használja: este beszállnak egy jó messzire szaladó személybe és reggel - újra Pesten - kiszállnak belőle. Nem mindegyikük hajléktalan, de ha már olyan jól összejöttek, legalább elütik az időt - traccspartival, életük történetének elmesélésével. Az, hogy egyszer csak vége lett, hogy másodrendű állampolgárok lettek, még rendben is lenne, csak hát folyton figyelmeztetik őket, örüljenek, hogy élnek, élvezzék a békés, nyugdíjas életet, és főképp ne ugráljanak. Mert egyikük (az öregúr, Lohinszky Lóránt) bizony "ugrált", mikor a postás direkt kibabrált vele. A szokásos napon várta, várta, hiába. Ám mikor egy percre leszaladt újságért, egy cédulát talált az ajtaján: mivel a t. Címet nem sikerült fellelni bérleményében, ezért majd máskor fogja megkísérelni a kézbesítést. Az öregúr nem csípte az ilyesmit és súlyos testi sértésre vetemedett. Most zötykölődött az öt cimborájával valahová. Csakhogy míg a többiek retúr mennek - azaz oda-vissza, hogy teljen az idő -, az öregúr csak "oda" váltotta meg jegyét. Mit mondjak, nyomozati ügy lett belőle, mert hogy neki már tényleg nem kellett visszafelé is zötykölődnie...
A többiek sztorija persze nem ilyen rémes. Ők inkább kedves, bohókás majdnem-csavargók. Bárdy György aranyban utazik, egyébként - ha csak lehet - csajozik, Gera Zoltán még kitűnően szabott zakóban, tiszta ingben hákliskodik, de hát negyven év sok rossz szokást is esztergál az emberre. Agárdi Gábor humorba csomagolja azt, ami megmaradt egykori önmagából. Sinkovits Imre - nekem ő volt a legjobb a csapatban - valamikor tanár volt, most hajléktalan. Nyerő száma a pálpusztai-csel: ha olyan fazon akar beülni a kupéba, akit ki akarnak utálni, csak kinyitja az üveget, amiben a sajtot tárolja - negyedóránál tovább senki se bírja. És hát szegény Kibédy Ervint itt láthatjuk utoljára. A társaságot Illés György hűvös, ám mégis szeretettel teli fotói fogják össze.
Szóval elvannak az öregek, amitől aztán a nézőnek legalább egy ici-pici lelkiismeretfurdalása támad - végül is ez volt a film célja. Mert nemcsak a tb szúr ki az öregekkel, a család például szeretné aput-anyut bedugni a szeretetházba, mert ott annyival jobb, szép a kert, és jó a társaság. A volt kollégák is gyorsan felejtenek, a társadalom meg lassan tehernek érzi a nyugdíjasokat: annyit beszélünk arról, hogy nekünk kell őket eltartani. Szóval ezt a játékot majd mindnyájan játsszuk. Miközben a dolog önmagában is rémes: egyszer csak nincs miért felkelni...
Amúgy a film nem remekmű, egysíkúságán, melodramatikus fordulatain nem lehet segíteni. Felkiáltójelnek viszont elmegy. A nézőt, mondjuk úgy ötven felett, kitöri a frász: rá is ez vár? Miért nem lehet ebben a mai világban humánusabb végjátékot kitalálni? Miért kell mindenféle méltatlan helyzetbe keveredni - akkor is, ha az ember nem lesz hajléktalan, ha családja nem utálja ki?
