A franciák nagyon akarják, hogy végre legyen egy igazi, misztikus, borongós krimijük. Persze az is lehet, hogy a nagyüzemi thrillergyártás igazi mestereinek képzelik magukat, és két, híg tejeskávéba mártogatott croissant között büszkén emlegetik, hogy hú, milyen félelmetes volt Depardieu a Vidocqban, vagy hogy Jean Reno milyen meggyőzően játszotta az életunt rendőrnyomozót a Bíbor folyók 2-ben. Pedig nem.
A franciák valahogy mindig túlságosan akarják. Még több füst, még több gyilkosság, százhúsz százalékkal több véres pentagramma, aztán valahogy az egész olyan lesz, mint egy Hetedik-paródia. Így van ezzel a Lépj le hamar és ne siess vissza című apokaliptikus thriller is, ahol a nyomozó nagyon borostás és nagyon szomorú, gyilkosból pedig eggyel több van a kelleténél.
Pedig nem indul rosszul a film. Jelek tűnnek fel a házakon, közeleg a végítélet, a fekete halál, nincs hova fokozni, ezért mondjuk ki: a pestis. A szerelmi bánatában már hatodik érzékét is elvesztő felügyelő pedig a nyomokat követve eljut egy panzióig, ahol, mint a Goriot apóban, minden lakónak megvan a maga sötét titka. Aztán jönnek az első, groteszk pózba merevedett hullák, a középkori fóliánsok, meg a sötét Afrika, csak hogy mire kezdenénk megérteni, kiderül, hogy mégsem úgy van az. Hanem inkább úgy, mint egy irdatlanul ötlettelen, unalmas, puhafedeles horrorregényben, amit már a külvárosi művelődési házak könyvvásárain sem tudnak elsózni. Ja, és a felügyelő még a film végén is nagyon szerelmes, és még annál is szomorúbb.
