Zemeckis elsőként hallotta meg a kor hívó szavát, azonban csupán ennyit firkanthatunk a legfrissebb all-CG opus pozitívumai mellé. A Karácsonyi ének Dickens klasszikus történetének száraz és személytelen felmondása, és ezt még a látványos külsőségek sem tudják elfedni. Arról nem is beszélve, hogy minden karakter úgy fest, mint Ahmed, a halott terrorista...
Mi lett veled, te jó Robert Zemeckis, mi lett veled?
Hiszen te hoztad el nekünk gyerekkorunk kedvenc időutazós trilógiáját (Vissza a jövőbe), a technikai határokat feszegető, élő és animált szereplőket parádésan ötvöző film noir-parafrázist (Roger nyúl a pácban), és neked köszönhettük, hogy megismertük Forrest, Forrest Gump nevét. És akkor még a smaragd örökbecsű románcát nem is említettük. Legnagyobb sajnálatunkra úrrá lett a rendezőn a georgiuszlukaszitis nevű, Hollywoodban egyre jobban terjedő szindróma. A 2004-es Polár Expressz óta mind nagyobb és nagyobb mértékben őrölte fel józan eszét a betegség, a 2007-es Beowulf is csak egy sajnálatos állomás volt a direktor kórtörténetében - a teljes leépülés jelei azonban csak most mutatkoznak meg.
Charles Dickens 1843-as keltezésű klasszikusa nem igényli a bemutatást, ezért a Zemeckis-mű cselekményére sem pazarolnám az Olvasó drága idejét, hiszen mindenki ismeri Ebeneezer Scrooge és a három karácsonyi szellem történetét. Ezúttal Jim Carrey alakítja a főszereplőt és annak minden életkorú variánsát, továbbá a kapzsi vénembert zaklató három karácsonyi kísértetet is (így teljesen érthetetlen, hogy a magyar szinkronban minden szellem más és más hangon szólalt meg - Kerekes József már nem bírja a strapát?). Zemeckis csak a regény hangsúlyosabb csomópontjait vette át adaptációjába, a lebutított változat így semmi újat nem tesz hozzá Dickens számtalanszor megfilmesített műveihez. Csupán olcsó és gazdaságilag tán megtérülő apropóul szolgált ahhoz, hogy Zemeckis újfent eljátszadozhasson az általa fetisizált motion capture eljárással.
Zemeckis az úgynevezett Uncanny Völgybe zuhant, Masahiro Mori hipotézise azzal foglalkozik, hogy az emberek érzelmeit majdnem tökéletesen utánzó robotok, vagy egyéb hasonmások egy bizonyos szinten túl már ellenérzést váltanak ki a nézőből. Minél jobban próbálják utánozni a humanoid attribútumokat, annál nagyobb a kiváltott irtózat. Zemeckis mellkasát döngetve hirdeti mindenhol a motion capture-technika előnyeit (az egyik, hogy a színész szakadt pulóverben is bemehet a stúdióba. Nahát.), ám a Karácsonyi ének nem különösebben jó reklám az eljárás népszerűsítéséhez.
Az animációs filmben látott karakterek ugyanis halottak, mint egy viaszbábu, a szemükben az élet legapróbb szikrája sem található meg. Pergamen-szerű bőrükkel leginkább Ahmedre, a halott terroristára hajaznak. A legzavaróbb nem is Jim Carrey figurája, hanem a mellékszereplők, mert láthatóan az öreg Scrooge kivitelezésébe ölték a legtöbb munkaidőt. Amikor Zemeckis nem is akarja palástolni, hogy Bob Crachitet Gary Oldman, Mr. Fezziwiget Bob Hoskins, Fredet pedig Colin Firth játssza, a néző kislányos zavarában kapkodja a fejét: ha nem változtatják el a komputermágusok a színészek ábrázatát, akkor mi a túrónak kell mindent számítógéppel létrehozni? Megszületett hát a 21. század Karácsonyának emblematikus, ám kétségtelenül élettelen programfilmje, melynek egyetlen (és csak Zemeckis szempontjából profitábilis) érdeme, hogy az elkövetkező tíz-húsz évben nem fognak hozzányúlni Dickens klasszikusához, így sajnos ez a Karácsonyi ének marad sokáig a kanonizált regény kortárs mozgóképes hivatkozási pontja.
Zemeckis mindent elkövetett, hogy érdekessé tegye az opus látványvilágát, és dinamikussá az unásig ismert sztorit, ebben nem is találhatunk kivetnivalót, még ha hatalmas túlzásokba is esett a nagy igyekezetében. Az IMAX-formátumot maximálisan kihasználva, a Karácsonyi ének játékideje alatt annyi repkednek, hogy beleszédül az ember. Zemeckis minden alkalmat megragad arra, hogy a 3D-nek hála, a nézője orra alá dugjon valamit. A hó káprázatosan esik az arcunkba, a szellemek szépen néznek ki, ám érzésem szerint a horrorfaktor kissé magas egy gyerekfilmhez képest. A régi Disney-művekben is voltak horrorisztikus elemek, és elvégre egy viktoriánus regény sokadik újragondolásáról van szó, a korabeli írók pedig nem fukarkodtak a borzalmakkal, de a vászonból kitüremkedő zombik, elmebeteg gyilkosok és hideglelős-fogatlan karakterek túl ijesztőek és a technika miatt túl kézzelfoghatóak egy gyerek számára.
Zemeckis újabb lépést tett a teljesen személytelen filmkészítés útján, és a soron következő terveit figyelembe véve egy darabig nem is fog letérni erről az ösvényről. A Karácsonyi ének újabb bizonyíték arra, hogy a színészi játék és úgy egyébként az Ember (egyelőre) animálhatatlan. És reméljük, hogy mindig, vagy legalábbis még egy jó darabig így lesz.
