Ha eddig nem is létezett, most mindenképpen elkészült az első. A Rémálom az Elm utcában remake-je a legkevésbé sem izgalmas, az eredeti darab beteges perverzióját pedig keresve sem találjuk benne. Csupán egy csapat fáradtra sminkelt tiniszínész igyekszik nem elaludni benne, de a nézőt mindez nem tudja ébren tartani. És még Freddy Krueger ikonikus karakterét is sikerült kasztrálni.
A Michael Bay bábáskodása alatt működő Platinum Dunes produkciós cég A texasi láncfűrészes mészárlás és a Péntek 13 popcorn-konformmá alakítása után Wes Craven 1984-es, Rémálom az Elm utcában c. mesterművét szemelte ki. A rendezői székbe Bay-ék az eddig jobbára videoklipeket jegyző Samuel Bayert ültették, célul pedig nem mást tűztek ki, mint a pizza arcú, csíkos pulóveres Freddy Krueger eredetének celluloidba égetését - ám a karakter egy fontos (ha nem a legfontosabb) attribútumát szem elől tévesztették. Ez Krueger betegesen szadista és perverz humorérzéke lenne, a humorérzék, ami oly sikeresen különítette el a karaktert a korszak hasonlóan rendületlenül gyilkoló, s szintén természetfeletti monstrumaitól.
Az egyébként nagyszerű hanghordozással rémisztgető Jackie Earle Haley-t nem lehet hibáztatni, ő minden megtett, hogy a lehető legtöbbet hozza ki a sajnálatosan másodhegedűssé degradált, s ezúttal olcsó one-linerekkel operáló Krueger karakteréből. Bayer filmjének az egyik legnagyobb problémája, hogy nyitott kalappal bűvészkedik: alig változtatott Craven eredetijén, viszont így a "nagy rejtélyt" - miszerint az egykori pedofil kertész tér vissza Springwood tinédzserjeinek álmaiban -, illetve a konklúzióig vezető "nyomozást" matiné időpontban leadott ismétlésként éljük meg. Ugyanaz a sztori, csak más és jóval alacsonyabb színvonalú, a színjátszást még csak alapszinten sem űző szereplőcskékkel. Bayer, kezdő rendezőként nem tudta hatásosan ledirigálni a remake-et, így ezerszer látott "Ki van ott?" - jelenetek, illetve olcsó és fájdalmasan kiszámítható ijesztgetések váltják egymást. (Arról nem is beszélve, hogy Bayer a szülők bosszúállásával és titkolózásával még egy teljesen felesleges, kifejezetten a kertvárosi, ún. suburbia-filmekre jellemző cselekményszálat is bevezet.)
Egyetlen mentsvára lehetett volna a Rémálom az Elm utcábannak: ha legalább az álomszcénák hatásosak, és (mivel a direktor rendelkezésére állt korunk trükkarzenálja) ezt minimum elvárásként könyveltem el. Nagy hiba volt. Annak ellenére, hogy Bayer a klipek látványcentrikus világából érkezett, álomjelenetei (kevés kivétellel, ld. az álom és valóság, ún. mikroalvás közbeni összemosódását) meglepően közhelyesek (Havas szoba, tényleg? Csak ennyire tellett?) vagy egy az egyben az eredetit - illetve egy ízben még Peter Jackson Törjön ki a frász!-át is - majmolják. A másik hatalmas bökkenő, hogy míg Craven veszettül ügyesen lavírozott valóság és álomvilág között, sose lehetett tudni, hogy most vajon Krueger birodalmában tartozkodunk-e, Bayer tranzícióit kilométerekről ki lehet szagolni, a meglepetésnek (vagyis a horrorfilmek alapvető alkotóelemének, a sokknak) így lőttek. 18-as karikát viselő filmhez képest kiábrándítóan kevés a gore-jelenet, a szexualitás végleges száműzésével pedig Kruegert beállították a 21. század fantáziátlan, bosszúálló szörnyetegei közé.
Közhelyes film kritikáját hatalmas közhellyel illendő zárni. Tudtátok, hogy az ásítás ragályos? Hogy egy közelben tátott szájjal ásítozó ember látványa ásításra ösztökélhet? Tudjátok, hány tini próbál ébren maradni a filmben? És el tudjátok képzelni, hogy ez milyen hatással van a nézőre? Ááááááááááhhh!
A huszonhat évvel ezelőtti előd minden szempontból lepipálja a remake-et, az új rémálmok legalábbis nem a régiek...
