Kicsit furdal a lelkiismeret, hogy nem szántam rá magam a vasárnap esti előadásra, mert így sikerült volna statisztikává küzdenem magam, és Vidnyánszky Attila filmjét az első hétvégén nem hatvanhárman, hanem - máris sokkal biztatóbb! - hatvannégyen nézték volna meg.
De a múlton sajnos már nem lehet változtatni. Így viszont a hétfői statisztikát sikerült feltornázni, ami hozzávetőleg tíz új nézőt jelentett a Bem moziban, és egyébként is mindenkit biztatok, aki szereti a vesztes ügyeket: a Liberté '56 egyáltalán nem rossz film, még ha majdnem lehetetlen is végignézni.
Hosszúnak hosszú, sőt nagyon hosszú, és ez első pillanatban luxusnak tűnik, hiszen lazán összefércelt jelenetekből áll, de ha az a kérdés, hogy mit kellett volna kivágni belőle, akkor az ember a fejét vakarja: valószínűleg semmit. Van egy nagyon oda nem illő pillanat, amikor a kocsmárost játszó Kóti Árpád emlékszik vissza a forradalomra, és az embernek az az érzése, hogy a saját élményeit mondja (csak azért óvatoskodom, mert színészesen mondja, kerekre formálva a történetet, de amit mond, az igazinak tűnik, hogy ... "mentünk együtt, a két Csurka, a két Fonyó meg a Moldova Gyuri, akkor még Reif Gyuri"). Az egész két perc nem tartozik szorosan a filmhez, de ez az egyetlen jelenet, amely határozott reakciót vált ki a közönségből: valaki elnevette magát a moziban.
Nem kétségbeejtő a Liberté, még ha nem is világos, hogy miért francia a címe, mert bár a forradalomra rálát egy Bécsben tanuló angol lány és egy itt állomásozó orosz, akik persze egymásba szeretnek, s az ő közös nyelvük a német. És hát legkésőbb a Szabadság, szerelem óta tudjuk, hogy ahol lőnek, ott csókolnak is, a történet érzelmességét mégis sikerül nagy erőfeszítéssel leplezni, leplezgetni. Annyit beszélnek, hogy az ember nem kéri ki magának az alaphelyzetet.
Nagyobb baj, hogy a médium nincs eltalálva, a Liberté '56 nem film, hanem egy moziban előadott szabadtéri előadás, gyepen sétálgatnak, maguk építik a kellékeket és a díszleteket, átöltöznek, beszélnek, a kamera csak arra kell, hogy irányítsa a néző figyelmét, hogy azt lássuk, amit a rendező akar. Néha ez a rendezői akarat nehézkes, lassúcska, néha nagyon rejtélyes, mert nem tudok választ adni arra, miért jó, ha egy film első jelenetében Hobó énekel, és egyetlen hangot sem talál el tisztán. De nem kell mindent érteni.
Eszköztelensége ellenére is drága a film, hiszen meglehetős választékossággal nem mond el semmi újat, legfeljebb emlékeztet arra az örömre, amit esetleg elmulasztottunk átélni, vagy ami azóta elfelejtődött, hiszen hová is mehetne ma együtt Csurka és Moldova (ne tessék rá válaszolni). Az emlékeztetőn kívül még láthatunk néhány jó színészi alakítást, elsősorban a debreceni színészektől, a nyomasztó Garay Nagy Tamástól, vagy a még nála is nyomasztóbb Wágner Lajostól; és Eperjes Károly hibátlanul megoldott Kádár Jánosát, amely pont annyi, hogy felidézze a valóságos figurát, és pont annyi, hogy kiemelje őt a történelemből, és a színpadra, vagy a lefilmezett színpadra helyezze. Ez tényleg olyan luxus, amit kevesen engedhetnek meg maguknak. Az első hétvégén csak hatvanhárman.
