A jugoszláviai háborúkról eddig jobbára nem túl jó játékfilmeket láthattunk. A legjobb esetben nem arról szóltak, ami igazán érdekes (Lőporos hordó); a középjobban csak kicsit hazudtak (mint az Eső előtt, amelyik azt állította, hogy a háború úgy jön, mint valami természeti csapás, szemben az igazsággal, miszerint a háborút politikusok állítják elő), a legrosszabban meg nagyot (mint az Underground, amely a bűnösök kilétét illetően vesztett szemfényt). Denis Tanovic bosnyák rendező nemzetközi filmje viszont fenntartások nélkül ajánlható mindenkinek: ebben a műben egyáltalán nincs politikai megrendelésre, vagy a nyugati közvélemény elvárásainak való megfelelni akarás miatt, vagy meggyőződésből hazudva a háborúról.
Ravasz kis történetről van szó. A színhely a szerb-bosnyák frontvonal, valahol a hegyekben, hőseinkre akció közben lel a kamera. A bosnyákok támadnak, de mind elesnek, mert lelövik őket, két kivétellel. A két kivétel: Ciko, a jóravaló szarajevói vagányszerűség, és Cero, egy kövér sebesült, a szerb és a bosnyák állások közti lövészárokba menekül. Rövidesen csatlakozik hozzájuk két szerb katona, és az egyik, a gonosz, egy aknára helyezi a halottnak vélt Cerót, a célból, hogy a levegőbe repüljenek a holttestet majd begyűjtő bosnyák katonák is. Ezt a nagyon gonoszt Ciko szerencsésen lepuffantja. Maradnak hárman. A halott, aki már/még nem is az, bár aknán fekszik, Ciko, és a másik szerb: Neno, a jóravaló balfasz (értelmiségi?). A kérdés az: muszáj-e okvetlenül megölniük egymást? Mi történik akkor, ha csak az egyiknél van fegyver, és mi akkor, ha csak a másiknál? És ha mindkettőnél? Elhiszi-e a szerb a bosnyákról, hogy az nem akarja őt megölni? Hát a bosnyák a szerbről? És szerb a bosnyákról azt, hogy a bosnyák elhiszi, hogy ő, a szerb nem akarja megölni? És vice versa? Segít-e, hogy beszélnek egymással? Hogy van egy közös ismerősük, egy Banja Luka-i csaj, nagy mellű?
Mi, a nézők, tudjuk, hogy igazából nem akarják megölni egymást. És drukkolunk, hogy ne zérus összegű, sőt dupla nullás játszma legyen a vége, szeretnénk bekiabálni a filmbe, hagyjátok abba, hülyék! Hogy azon kívül, hogy azt hiszitek, hogy az egyik meg akarja ölni a másikat, semmi bajotok egymással. Helyettünk egy francia UNPROFOR-tiszt kiabál be az árokba, meg egy riporter csaj: ők próbálják rendbe tenni a viszonyokat. A nemzetközi közösség kicsit bumfordian, de jószándékúan közvetít.
A poént nem lövöm le, erre ott vannak a szereplők. Tanovic filmje játékelméleti alapon közelít a háborúhoz, és egyáltalán nem biztos, hogy nem ez a jó megközelítés, és nem az alattunk robbanni kész akna a jó metafora - akár történelmi léptékben is. Néha kicsit vicces, kicsit ironikus a film, de csak hogy Tanovic számára is kiderüljön: a tárgy nem engedi ezt az olcsó kiutat a rettenetből. Egy darabig mi is próbálunk nevetgélni. Aztán feladjuk.
