Ez most kurva jó. Nem tudom, sikerül-e úgy megírnom, hogy elhiggyétek, hiszen én se hittem el.

Hónapok óta tudok erről a filmről. Nem kellett utánamennem, itt volt a kezem ügyében. Ismerem a rendezőt, nem személyesen, hanem a munkáit, elsőként mindjárt a Himnuszt, még a nyolcvanas évek közepén készítette Kardos Sándorral, az akkori közélet szereplői mondják benne Kölcsey versét, mindenki egy szótagot. Csinált aztán fontos történelmi filmeket (56-ról, deportálásról, kitelepítésről), foglalkozott a szórványmagyarsággal, egészséggel és betegséggel, kiemelkedő személyiségekkel és az egyént feloldó közösségekkel. A kilencvenes évek végén volt egy hatalmas vállalkozása, egy felkavaró film Jugoszlávia véres és mocskos etnikai konfliktusokkal, népirtással kísért széthullásáról, a két tűz közé, a csapdába beleszorult kisebbségről, olyan szélsőséges helyzetekről, hogy egy bácskai magyar meg egy szlavóniai magyar egyszer csak szembetalálja magát Kalasnyikovval a kézben.

A Tigrisszelídítő viszont portréfilm. Egy pszichiáterről. Aki drogosokat kezel. És elegem van a portréfilmekből. Torkig vagyok az orvosportrékkal. Kinyitom a tévét, és ha nem Habsburg Ottó van benne, akkor valami orvos. Az ocsmány négybetűs szavak közül a drogot ejtik ki a legtöbbet.

A drog a vízcsapból jön. Róla beszélnek az újságban, a tévében, a neten, a sarki boltban, a parlamentben, a moziban, a minisztériumban, a Vörösmarty téren. Csak amit mondanak, az nincs beszélő viszonyban a tárggyal. Ami a zöld, a barna, a csík meg a pakk, a lövés, a szúrás, a nyelés, a tolás, leginkább a szívás. Mintha csak kétféle ember lenne: az egyik beszél róla, a másik használja. Még szerencse, hogy a látszat megint csal, és az utóbbiak vannak többen. Sokkal többen, mint a beszélők. Nagyságrendekkel többen, mint a betegek.

Ez a drogosokat gyógyító pszichiáterről készült portréfilm nem portréfilm és nem drogos film. A létezésről szól, az élethazugságról, az önismeretről. Rólunk. A gyökerénél ragadja meg a dolgot, száraz és biztos kézzel, nem nyálazza, nem simogatja. Van ez a Csernus Imre nevű csávó, pszichiáter a Lipóton, fiatal, szakadt és kőkemény, úgy néz ki, úgy beszél, úgy viselkedik, mint egy drogdíler (van pénz, van cucc, nincs pénz, nincs cucc; ha hazudsz, megdöglesz). Két évig heroinozott. Ez csak annyiban érdekes, hogy tudja. Tudja, micsoda hazugságdzsungelen kell átvágnia magát a szimpla, társadalmi méretű népbutításoktól a pitiáner öncsalások és a nagy, létfenntartó öncsalások bonyolult hálójáig. Neki ne gyere azzal, hogy milyen fűtől röhögni, lelazulni, exszel bulizni, koksszal dugni és zenét hallgatni. Tudja azt is, amit már csak kevesen tapasztalnak meg, és még kevesebben jönnek vissza, hogy beszélhessenek róla. Nincs róla pontosabb leírás, mint Kurt Cobain rövid és dísztelen heroinhimnusza, az Aneurysm. Az anyagnak két egyszerű dolga van: verjen ki, rántson ki ebből a szarból, és verje ki belőlem ezt a szart (ami én magam vagyok). És ez a két egyszerű dolog az, ami lehetetlen. A cucc csak hazudja, hogy képes arra, amit ember el nem érhet. Amíg él.

Persze nem az anyag hazudik.

A kezelés arra épül, hogy amikor már negyvenegy kiló vagy, testi, lelki, szellemi roncs és pária és rabszolga, akkor talán rádöbbensz, hogy mégsem ezt kerested. A szerről lejönni azt jelenti, hogy az alapokig vissza kell bontani az embert. Felszámolni a kábítószeres (alkoholista) személyiséget, aki úgy működik, hogy hazudik éjjel, hazudik nappal, hazudik mindenben és mindenkinek. Főleg magának. Főleg akkor, amikor azt mondja, hogy abba akarja hagyni.

Rohadt egy meló. Csernus tudja, hogy a drog helyett nincs semmi. Vagy alig van valami. Hogy az életnek sikerrel, gazdagsággal vagy anélkül nincs értelme, a munka, a család, a kultúra, a buli, a csajozás/pasizás, a sörözés a haverokkal, a Harry Potter olvasása nem említhető egy napon a szenvedéllyel. Szenvedély nélkül nincs minek élni, szenvedéllyel meg nem lehet. Erre tessék gombot varrni. Csernus pontosan ezt csinálja, hol sikerül neki, hol meg nem. Még inkább: kinél sikerül, kinél nem.

Szűk, behatárolt világban mozog, de tudja, hogy van egy másik, nagyobb is, a miénk, ahol tömegek hódolnak többé-kevésbé pusztító szenvedélyeknek, használnak ilyen-olyan szereket, nem feltétlenül problémamentesen, de túlélhetően. Ez az ő hátországa. Ha ez nem lenne, akkor nem volna hová kivezetni az embereit. Nehéz megérteni, hogy minden észérvvel szemben van egy harmadik kijárat is. A halál meg az istenhit az oké, azt értjük, nagyjából, de ez a harmadik, az e világi, ugyanabba a szürke, unalmas hétköznapi életbe vezet vissza, ahonnét meglógtak. Kénytelenek vagyunk azt gyanítani, hogy ez a szürke, unalmas is tud valamit, rólunk, nekünk, amit mi nem. És ezzel már majdnem ott vagyunk, ahová a másik két kijárat nyílik.

Tóth Péter Pál a többi filmjét is jellemző arányérzékkel tagolja és fogja össze a széttartó, sokszereplős, sokmotívumos anyagot az erős szerkezettel, a vizuális és zenei elemekkel, teremt egyensúlyt a napi rutinmunka követése és az érzelmileg telített, nagy pillanatok között. Filmcsinálási módszere Csernus gyógyító módszerét képezi le, amely a konfrontáción, szókimondáson, az egyenes úton át visz a szembenézéshez, az önismerethez. Itt kezdődik a szabadság. Belépünk, de ezzel még nem tettünk semmit. Választani csak ezután fogunk.