"Ágnes aszszony a patakban / Fehér lepedőjét mossa; / Fehér leplét, véres leplét / A futó hab elkapdossa." - Jean-Pierre és Luc Dardenne Arany János e csengő sorokkal induló történetét dolgozza fel jó másfél évszázaddal később. Díjakkal szokás szerint dúsan dekorált filmjük kicsit emlékeztet Lars von Trier Aranyszív-trilógiájára, egy nő áll a történet középpontjában, Lorna, az albán bevándorló, aki az állampolgárságért érdekházasságot köt egy szenvedélybeteg férfival, majd egyre mélyebbre merül az élet sűrűjébe. Dardenne-ék a dán rendezőhöz hasonló ügyességgel bánnak a filmes hatáskeltés eszközeivel, a mese előrehaladtával egyre jobban keverednek a szerepek, tettes és áldozat ügyében kezdünk összezavarodni, és kétszer is át kell gondolnunk, ki kivel is van itt. Az alkotók is többször élnek (vissza) késleltető technikákkal, mintegy rászedik a nézőt - lassacskán más lesz a történet tétje. Nevük áruvédjegy: alkotók a szokásos és elvárt eltartott dokumentarista stílben követik kedves példányaikat, mintha csipesszel emelnék ki őket a bolyból, ám az obszerváció hűvöséről kisül, hogy csak álca: a Lorna csendje nem egy strófa az emberiség ellen íródott jeremiádban, s nem is a lélek hideg metszete, hanem igazi ballada, ami végső soron az emberben lakozó furcsa kis jószágot, a jóságot mutatja fel. Persze e jóságnak ára is van.
A film ellentmondásossága egyben a hitelessége is - a főszereplő Arta Dobroshi kétértelmű, rejtőzködő játéka pedig nekünk különösen kedves: Nagy Mari A részleg-beli remeklésére rímel.
