Akciófilmek tucatjai sulykolják az emberbe, hogy ügynöknek (titkosügynöknek, CIA-ügynöknek, porszívóügy… ja, annak nem) lenni menő és kúl. Legyen az ember James Bond, Ethan Hunt vagy Frank Moses, mindenképp jó kocsikban kell száguldoznia, jó nőkkel az oldalán, és cserébe csak néhány gazfickót kell ártalmatlanítania. Egész más persze a helyzet, ha az ügynök öreg, rákos, és családja van… Kevin Costner a Luc Besson nevével fémjelzett 3 nap a halálig című filmben éppen ilyen szituban találja magát.
Egy jó ügynök nyilván nem jó apuka, hiszen 0-24-ben embereket kell halomra ölnie a világ különböző sarkaiban. Emellett persze nem jut ideje elugrani a gyerekért az oviba, a zongoravizsgájánál meg fontosabb dolog megbuktatni néhány diktátort – hiába, a szolgálat az szolgálat. Akkor is, ha titkos.
Igaz, a film szerint a titkosügynökmeló nem más, mint az állam bérgyilkosának lenni. Csak nyilván az állami szintű fizetés sokkal gyatrább, mint a magánszektorban tevékenykedő kollégáké. De végülis a pénz nem sokat számít olyankor, amikor az ember szembesül a saját halálával. Főhősünkkel, Ethan Hunterrel pedig épp ez történik: kiderül róla, hogy agydaganata van, ami már a tüdejére is kiterjedt. Gyógyíthatatlan, pár hónapja van, vége, ennyi volt.
Mihez kezd az ember, mikor az orvosok kimondják rá a halálos ítéletet? Megpróbálja rendbehozni a dolgait. Kibékül a feleségével, akitől elhidegült. Abban a maradék kis időben megpróbál közel kerülni addig elhanyagolt kamaszlányához is. És persze minden lehetőséget megragad, hogy meghosszabbítsa egy kicsit az életét.
Ez a lehetőség pedig a Cégtől érkezik: felajánlanak neki egy titkos, „teszteletlen” csodaszert, ami még az előrehaladott rákot is gyógyítja. Ehhez persze még egy utolsó ámokfutós gyilkolászást végre kell hajtania…
Ez az alapfelállás akár a Cranké is lehetne, nem? Versenyfutás az életért, a gyógyszerért, miközben hullanak a rosszfiúk mint a legyek. Csak ez meg van bolondítva (vagy inkább el van laposítva?) egy családrendbehozós szállal – még hát a rák azért mégsem az adrenalinról szól… Az agyament pörgést tehát felejtsük el. Sőt, mint a fentiekből már kiderülhetett, a realitást is felejtsük el: ez egy olyan világ, ahol jól kinéző, hatalmas fecskendőkben mindent gyógyító koktélok vannak, a CIA vezetői enyhén perverz, gyönyörű nők, az ügynökök bárkit lelőhetnek vagy megkínozhatnak a nyílt utcán, senki nem szól rájuk, az apuka meg, ha kimenti a beginázott kisestélyis lányát a diszkóból, nem hazaviszi és felpofozza, hanem leül vele egy padra, hogy majd ha órák múlva hajnal lesz, a napfelkelte fényében beszélgethessenek.
Jó, lehet ezt az egészet egy mesének, egy látványos-lendületes, rózsaszín akcióvígjátéknak tekinteni, és akkor nem akad ki annyira a néző ezeken a problémákon. De sajnos családi vígjátéknak és akciófilmnek is pocsék. Akciófilmnek azért, mert az a pár lövöldözés teljesen tétnélküli – a faarcú rosszfiúknak úgysincs esélyük Kevin Costner ellen –, vígjátéknak meg azért, mert néhol a legrosszabb Disney-kliséknél is mélyebbre süllyed. De komolyan, hányszor lehet még ellőni, hogy apuka és lánya úgy melegszik össze, hogy apu gyorsan két perc alatt megtanítja táncolni a bál előtt a csajszit, miközben valami nyálas zenére magához öleli? Ehhez hasonló ordas nagy klisékkel van tele a film. Pedig azért ezen a humoros-családi szinten van benne néhány jó húzás is, egészen üdítő például az arab rosszfiú, akibe főhősünk folyton belebotlik, és hol megkínozza, hol tanácsot kér tőle gyereknevelés-ügyben.
De sajnos minden jó pillanatra jut tíz rossz, és még öt kifejezetten kínos – ráadásul mindez két órán keresztül folyik… Hát, ez bizony továbbra is Luc Besson mélyrepülése. Már alig emlékszem rá, mikor is volt utoljára igazán jó film, ami mellett ott virított a neve. Mindenesetre ennek a 3 nap a halálig című katasztrófának épp csak a címe kreatív és szellemes. Vagyis… Várjunk csak!…
