Talányos darab, félig a nagy emberiségdrámák, félig a mesék örököse. Benne van a boldogság keresése a romantikából és a szociális érzékenység egzotikuma a 19. század második harmadából. Ezt az elegyet mutatja az előadás is. Amikor felmegy a függöny, Ambrus Mária díszlete megint csak a hetvenes évek belső tereit idézi, a szereplők pedig, szemben ülve a közönséggel, a nézőket figyelik. Ha jól emlékszem, legutóbb a Kaukázusi krétakörben láthattuk ezt Zsótértól a Vígben. Ez a lakásbelső alapozza meg a szegénységet, ami mégsem napjaink kegyetlen nincstelensége, inkább a szecesszió érzelmektől átitatott és enyhén egzotikus képzete a nélkülözésről. Az utazás viszont maga a varázslat. A technikai lehetőségeket nagyon jól kihasználva a színpadra eresztett hálók festményeket idéznek, de az emberiség kollektív utazását is a modernitás felé. Misztériumjáték az ember helyéről és helykereséséről. Ezt erősítik a szobrokat idéző emberi testek, melyek a festmények hangulatába illeszkedve szinte képzőművészeti alkotásként mutatják meg mulandóságunkat és meztelenségünket. Mert ezek a testek meztelenek. Felhördül hát a közönség egy része, aztán indul is a szünetben a ruhatárba. Ha ez a meztelenség a nemiséggel függne össze, az legalább jó tréfa lenne. Így viszont botrányos, mint mondjuk egy táblakép.
Az előadás visszautasítja a nézői elvárásokat, de tényleg kissé unalmasan indul, és egyes részek indokolatlanul hosszúnak hatnak. Ezen még Lackfi János remek fordítása sem segít. A két álomvilágjáró gyerek szerepében Börcsök Enikő és Venczel Vera minden manír nélkül, őszinte gyermeki rácsodálkozással járja végig Faust, Ádám, Peer Gynt és a többiek útját. Nem ők tehetnek róla, hogy mégsem működik tökéletesen az egész. Talán a koncepció akart túl sokat: egyszerre nyújtani a mese önfeledtségét és bölcseleti költemények mélységét A kék madár nem repül, csak csapdos a szárnyaival. Igaz, sem így, sem úgy nem lehet a miénk.
