A gengszterek pénzmosásra használt jelentéktelen csendestársa is lehet érző ember, még ha sokáig leplezi is.
A Szerelem következményei című 2004-es olasz film merev arcú, szemüveges antihőse ötvennek mondja magát: többnek látszik, és ami nagyobb baj - teljesen érdektelen. Igazi balek, merev és érzelemelfojtó viselkedése gyakran akaratlanul karikatúrába hajlik. Sok év zokszó nélküli szolgálat után a semlegesség eme mintaképe, az értelem- és érzelemmentes balek hajlandó észrevenni egy szép fiatal nőt: ebből bajok lesznek.
A nápolyi rendező, Paolo Sorrentino olasz Svájc egy szállodájába helyezi íróasztalnál kiagyalt Cosa Nostra maffiózók balekjaként vegetáló íróasztal-figuráját. Az alkotás nem szokványos gengszterfilm, hanem "művészies" film-noir szeretne lenni. Bizonyos forma- és ritmuskészség nem tagadható meg tőle; mondjuk így: a formaművészet halovány árnyéka. Nagyon járatos nézőnek főleg Antonioni és Alain Resnais stílusa rémlik talán fel a hatvanas évekből, s a vetítés alatt arra gondoltam, már ez is valami. Ritka az ilyen szándék az új, inkább zsurnaliszta ízű, aktualitásokért, zajkedvelő fiatal nézőkért versenybe szálló olasz rendezőknél. Bertolucci (ha nem akar amerikaibb lenni Hollywoodnál) és kortársa, az egykori lázadó, Marco Bello-cchio talán - meg az olasz film néhány más középkorú jelese olykor sikerrel, olykor melléfogva próbálkoznak ilyesmivel, de, mint nyeglén mondani szoktuk: "nem jellemző". Olasz film nagyon ritkán kap nemzetközi fesztiválon díjat. Benigni vagy Nanni Moretti is már évekkel ezelőtt - az olasz filmművészet bánatos módon nem találja a helyét, és a sikertelenségsorozat lassan nemzeti vitatéma a közbeszédben.
A legérdekesebb új olasz filmeket a magyar néző leginkább a Duna TV-ben, meg néha az m2-n láthatja (legutóbb épp Bellocchio életműsorozatát).
A most moziba került filmnek talán egyetlen érdekessége, hogy elüt a mai olasz "filmtrend"-től. Szikár közelképekre és olykor idősíkokat finoman megbontó szerkezetre épülő stílusgyakorlatai közben a rendező nemigen figyel arra, hogy néhány fordulata alig érthető, s ez különösen a film vége felé bosszantó. Hitchcocknál az ember minden fordulatot megért, Sorrentino ilyen apróságokra nem ügyel, igaz, ő talán művész szeretne lenni. Néhol váratlan humora ellenére filmje hűvösen érdektelen, rosszabb perceiben önparódia. Cannes-ban hatalmasat bukott, Itáliában viszont fontos díjakat kapott. Sajnos, itthon még mindig nem láthattuk az utóbbi évek legvitatottabb olasz mozidarabját, a Buongiorno, nottét (Jónapot, éjszaka) - talán senkit nem érdekelne a történelmi súlyú Aldo Moro gyilkosság eddigi legfelelősebb megközelítése? Látunk viszont helyette most egy csupán halovány stílusgyakorlatként méltatható, de legalább csendes unalommozit. (A legendás Anna Magnani unokája, Olivia játszik benne egy fontos epizódszerepet. Szép nő, és játékáról semmi igazán rosszat nem lehet mondani.)
