Adam Elliot első egészestés gyurma-animációjára 13 évet kellett várni. Pedig groteszk karcolatai, a velős család-trilógia (Uncle, Cousin, Brother) és az Oscar-díjjal jutalmazott életrajzi tragikomédia, a Harvie Krumpet régóta egy ihletett, mélyen eredeti alkotóról árulkodtak. A végre-valahára megszületett nagyfilmben a monomániás rendező korábbi témáiról regél, azonban a Mary és Max alkalmával a lassan érlelt szerzői stílusvonások szívmelengető remekműben csúcsosodnak ki.
Az ausztrál Elliot viszonylag ritkán és keveset alkot, de mindig összetett történetekkel szolgál. Bogaras hősei valóságos pszichológiai esettanulmányok. Portréikat szomorkássá teszi zavart életritmusukból fakadó elszigeteltségük; harsány életfilozófiájuk és burleszkes esetlenségük viszont az abszurditás melegágya – a rendező számos hangnemet szólaltat meg tehát a Tim Burton fantáziavilágait idéző határhelyzet-drámáktól egészen a Monty Pythonnal rokon akasztófahumorig. A Mary és Max minden szempontból óriási előrelépés Elliot pályáján, hiszen ezúttal már jóval többet kapunk életrajzi skicceknél: egy évtizedeken átívelő, megható távbarátság alakulásába nyerünk betekintést.
Történetünk kezdetén a nyolcéves Mary Dinkle, aki egy ausztrál kertvárosban tengeti magányos életét, találomra felcsapja a telefonkönyvet, és gyermeki kíváncsiságtól hajtva levelet ír egy 44 éves, New York-i ateista zsidónak, Max Horowitznak. A társtalan férfi örömmel válaszol, az üzenetváltások egyre gyakoribbakká válnak, s mindkettejük számára gyümölcsözőnek bizonyulnak. A gátlásos, ügyetlen Mary szorongása oldódását, az Asperger-szindrómában szenvedő (az emberi érzelmeket felismerni nem képes) Max pedig kedélyállapota javulását várja a kapcsolattól. Az évek során ismerőseik, szeretteik kikopnak mellőlük, és életük még sivárabbá válik, de ők ketten sosem fordítanak hátat egymásnak, reszketve kémlelik a postaládát, s apránként rájönnek, hogy halhatatlan barátság szövődött közöttük.
Elliot ezúttal is teljes életvonalakat vázol fel. Rafinált fabulájának (melynek határozott előképe David Hugh Jones 1987-es mozija, az 84 Charing Cross Road / Egy ház Londonban, Anne Bancroft és Anthony Hopkins főszereplésével) hála, Mary és Max személyesen sosem találkoznak – jellemviláguk többnyire a hangos levelekből és a folytonos narrációból bontakozik ki, s a rendező csupán kivételes alkalmakkor szorítkozik a dialógusokra. A rövidfilmek esetében kézenfekvő elbeszélői stratégia azonban ezúttal sem válik okafogyottá, sőt, teljesen kongeniális marad a távolsági üzenetváltásokon alapuló dramaturgiával. A narrátori kommentár nemcsak tökéletesen egészíti ki a képsorokat, de egyben olyan közvetlen hang is, amely kimerítően illusztrálja a karakterek nyüzsgő háttérközegét, ugyanakkor betömi az ellipsziseket, s egyben ruganyosabbá teszi a történet fősodrát.
A kevert hangnem a Mary és Max-ben is uralkodó megoldás, csak ezúttal nem embrionális formában nyilvánul meg, hanem egy egész makrodramaturgián belül. Az excentrikus figurák egyszerre ügyetlenek és nemesek, melankóliába hajlóak és gyermekmód vidámak, félszegek és bátrak – a rendező erénye, hogy közönséges életük fonákjait sallangmentes őszinteséggel aknázza ki. Kommentárjai páratlan emberismeretről árulkodnak, és a vitriolos humorral átnedvesített felszín alatt sérült uszadékfa-sorsokról, a meg nem értettség súlyáról regélnek – a modern rögvalóság egy jellegzetes tünetegyüttesét bújtatva stop motion csomagolásba. Nem túlzás azt állítani, hogy ez a megindító történet sokszor az animációs öntőformák határait feszegeti, és már-már élőszereplős keretek közé kívánkozik.
Még a mellékfigurák is tökéletesek: Mary szüleitől (kleptomán alkoholista anya, teafilter-gyárban robotoló apa) kezdve Max kelekótya szomszédjáig csupa vizuális humorral lefedett, magának való outsider, akik ugyanolyan abszurd módon szenderülnek örök nyugalomra, mint ahogyan életüket élték. Elliot ugyanakkor üdén karikírozza a fogyasztói társadalmat (hősei folyton édességekről áradoznak, az elhízott Max botcsinálta szakácsként extrém recepteket talál fel), a nagyvárosi szubkultúrát (a New York-i helyszínrajzban Woody Allen patologikus filmjeinek szelleme kísért), vidám intertextusai pedig Busby Berkeley mellett Doris Day-t és a Zorba, a görögöt is megidézik. A földrajzi távolságok nyomatékosítására a rendező dichotóm képvilágot alakított ki: New York monokróm (szinte neo-noirba hajló) árnyalatokban pompázik, a poros ausztrál kertváros pedig barnás-sárgás kavalkádban úszik, és csupán néhány alapszín (például a vörös) nyomakodik be ebbe a rendkívül ötletes kompozícióba.
A Mary és Max esete is bizonyítja, hogy a sokak által elavultnak tartott stop motion technika feladja a leckét korunk tünékeny 3D-csodáinak. Adam Elliot pedig akár fel is iratkozhat a stílus vezéregyéniségeinek (Nick Park, Tim Burton) sorába. Giccsmentes embermeséje láttán garantáltan szívtájéki melegség önt el minden társas lényt.
