Mindenki tudja, hogy a NASA és Hollywood magyarok nélkül sehol sem lenne. A film Mekkájában mostanában a Simpsons családdal és a Fecsegő tipegőkkel befutó rajzfilmes Csupó Gábor a legnagyobb hatású magyar. Próbálkozott már élőszereplős filmmel is - a Híd Terabithia földjére című, meglehetősen jó fantasy-kamaszfilmmel tovább öregbítette szülőhazája hírnevét. Legújabb filmjével azonban visszanyúlt a gyökerekhez - vagyis az animációhoz és egy USA-ba bevándorló magyar életéhez.
Akinek ráadásul egy nagydarab orosz barátja is van. Mindketten borzalmas akcentussal beszélnek, és alkalmi feketemunkákkal keresik a bevándorlók keserű kenyerét. Közben álmodoznak, no meg persze rengeteget isznak, és mulatoznak a legkülönbözőbb nemzetiségű, szintén elnyomott bevándorló haverjaikkal. Ebben a színes társaságban a film alkotói szerint mindig történik valami érdekes vagy vicces - nagy kár, hogy ebből szinte semmi nem jön át a nézőnek.
Részben azért, mert szinte követhetetlenül gyorsra vágták az Immigrantsot - szinte a szinkronszínészek sem tudják végighadarni a szövegüket, és már jön is a következő ellenálhatatlan poénnak szánt benyögés vagy akció, ennyi idő alatt pedig nem esik le a kétfilléres, és nem csattan fel a nevetés, még akkor sem, ha valami tényleg vicceset sikerült összehozni.
És ez még a jobbik eset, mert nem igazán sikerült jó poénokat benyomniuk a történetbe. A humor forrása általában a szereplők nemzetisége, illetve az azzal kapcsolatban a köztudatban élő sztereotípiák. Ilyen klisék halmazai a szereplők - ezt azonban még felfoghatjuk ironikus kikacsintásnak. A történet azonban rövid, alig-alig összefüggő epizódokból áll; gyakorlatilag fogtak pár tucat nemzetiségi viccet, és megfilmesítették őket. Pedig általában ez a viccek halálát jelenti; gondoljunk csak vissza a szépemlékű Szeszélyes évszakokra - azok a sztorik, amiket társaságban előadva egy üveg sör mellett mindig sikert lehetett aladni, a képernyőn (vagy jelen esetben a vásznon) inkább kínosan hatnak.
Szerencsére azért akadnak telitalálatos percek is a film alatt, amikor tényleg nem lehetett nem nevetni, és sokszor magunkra ismerhetünk a szereplők jellegzetességeiben - végül is pont erről szólnak a sztereotípiák. De ez azért kevés ahhoz, hogy nyugodt lélekkel ajánlhassam a Jóska menni Amerikát; ez inkább azoknak az amerikaiknak való, akik szeretnek nevetni, és szeretnék közelebb érezni magukhoz a bevándorlókat. Ebből a moziból megtudhatják, miért sokkal bulisabb szalonnazabáló, vodkavedelő bevándorlónak lenni. Ha nem is fognak a hatására felhagyni a folytonos kocogással és a mániás egészséges életmóddal, de talán, ha legközelebb elgondolkodnak mondjuk a kisebbségi és bevándorlási kérdésekről, eszükbe jut majd a film is...
