Áll a képmezőben a BKV igazgatója a Kontroll című új magyar film kezdetén. Arról beszél, mit fogunk látni a következőkben, és azon mit nem kell érteni. Komolysága lenyűgöző. A nézőtér hasát fogja a nevetéstől. Eszenyi Enikő részeg prostija alászáll a metróalvilágba: groteszk bohózat pengeélen, váratlan fordulattal. Nevetés és borzongás. Hajnali eligazítás munkakezdés előtt, Scherer Péter régi idők szellemét idéző főnökével: szocialista brigádértekezletek joviális bornírtsága az ántivilágból.
Abszurdba hajló vígjátéknak indul Antal Nimród első nagyjátékfilmje, amelynek hősei látszólag metróellenőrök. Valójában csak félig azok. Fel-felhúzzák a karszalagot, meg-megállítják jegyellenőrzésre az utasokat, egyébként minden eredmény nélkül. Másik felükben - igaza van Aba Botond vezérigazgató úrnak - szimbólumok. A megbicsaklott életek és a mégis maguk törvényeit követők szimbólumai. Saját életükből kiszorult, undergroundba kényszerült fickók, titokzatos lelki sérülések és mulatságos személyiségjegyek hordozói, akik a város alatt, a neon túlvilági fényében és a metróalagutak fenyegető homályában találnak igaz barátra és igaz ellenségre. A jók a jókkal, a rosszak a rosszakkal tartanak össze, időnként halálos játékban riválizálnak, szenvednek a pimaszul fürge spray-s támadótól és igyekeznek kitérni a csuklyás köpenybe burkolózó rejtelmes gyilkos útjából.
A reklámfilmezésben edzett, videoklipeken csiszolódott debütáns rendező azon a reálist a szürreálistól elválasztó határmezsgyén építi fel a saját forgatókönyvéből készült első játékfilmje kazamatavilágát, amelyet már a mellbevágóan erős atmoszférájú Biztosítás című kisfilmjében tökéletes biztonsággal vett birtokába. Annak szorongásos, nyomasztóan rideg világát itt oldja az elesettség iránti megértés, az alapvető jóságra érzékeny együttérzés és legfőként a hol groteszk, hol abszurd, hol színtiszta poénra épülő humor. Nevetés vegyül a borzongásba, és ez nagyon egészségesnek bizonyul, jóval egészségesebbnek, (vagy nagyképűen: öntörvényűbbnek), mint amikor a film második részében az egyre inkább elkomoruló atmoszféra oldására a borzongásba az érzelmek húrjait látja ajánlatosnak belependíteni a rendező.
Antal Nimród új hangon szólal meg a mai sokszólamú fiatal magyar filmben. Szürreálisba hajló világát erős képteremtő fantáziával teszi vászonra, egy olyan ráhangolt operatőr érzékeny közreműködésével, mint amilyet a Biztosításban is alkotótárs Pados Gyula mondhat magáénak. A bemutatkozó izgalmas, a bemutatkozás mégsem annyira ütős, mint amilyenre az összetevői alkalmassá tennék. A Kontroll egy saját világú rendező nem egészen kiérlelt filmje. A realitás határain át-átcsapó eseménysornak is meg kell legyen a belső logikája, amely - mint a metrószerelvényt a sínpár - valahonnan valahová repíti, lendíti az eseményeket. Ez hiányzik a Kontrollból. A film egy pontján a főhős (Csányi Sándor) versenyt fut a metróalagútban a titokzatos gyilkos csuklyással és a mögöttük közeledő szerelvénnyel. Nem egyszerűen legyőzni akarja, hanem elpusztítani. Egy ember, aki a saját végzete elől menekül, s akár a saját halálát is vállalja (ha beéri őket a metró), hogy végre pusztuljon a félelem, a fenyegetettség. Jól előkészített, összetett tartalmú kis remeklés. Miből is kitetszik, milyen ütős lehetne a film, ha az alkotói szándék nem vész el nyomtalanul, némely utasokhoz hasonlóan, a metróbarlangok félhomályában, hanem önmagukon túlmutató értelmet ad a részleteknek. Ez a pályaindulás nem attól reménykeltő, hogy jó benne, ami jó, hanem hogy a hibái is figyelemre méltóak.
