„Biztos hogy annyival jobbak lennénk a világ irányításában? Mármint Randall, te az előbb álltál neki tojást főzni víz nélkül” – elég nehéz kiválasztanom, mit tartsak a Mountainhead kulcsidézetének, mert a szociopata milliárdosok hétvégi kiruccanását bemutató film csak úgy hemzseg a szóváltásoktól, amelyek ügyesen, kristálytisztán ábrázolják a leggazdagabbak hübriszét. 

Ez a morális-intellektuális fekete lyuk azért válik különösen látványossá Jesse Armstrong, az Utódlás kreátorának új HBO-s filmjében, mert amíg a négy, milliárdos férfi gondtalanul vitatkozik a világ további sorsáról, addig az említett világ lángokban áll. Egyikük, a világ leggazdagabb embere ugyanis olyan minőségi, olyan ellenőrizetlen AI-t szabadított a társadalomra, amely napok alatt emelte új szintre az álhírgyártást és az uszítást. Az emberek ezrével halnak, a kormányok összeomlanak, a Föld egyetemes káoszba zuhan.

Ez a négy tökfej meg egyre csak azon pörög, hogyan használják ki a kataklizmát, hogy minél több pénzhez és hatalomhoz jussanak.

A fentebbi idézetre például így hangzik a megszólított Randall (Steve Carrell) válasza: „Marcus Aureliusnak sem kellett sosem tojást főznie saját magának!”

Utódlás a techvilágban

Jesse Armstrong író-rendező pár évvel ezelőtt az Utódlással aratta le a tévés világ babérjait, és a Mountainheaddel sem megy túl messzire a jól bevált recepttől. Itt is übergazdag emberek veszekedéseit nézhetjük a játékidő alatt, akik számára pár millió dollár pontosan annyit jelent, mint egy emberi élet: semennyit. A teljes egészében egy hegyi kúriában játszódó cselekmény férfiöltözőszagában négy játékos kavarja a kavarnivalót:

• Vanis (Cory Michael Smith), a világ leggazdagabb embere, aki egy rasszizmusra és álhírgyártásra is fogékony AI bétaverzióját („4chan LSD-n”) szabadítja a világra, amely aztán globális felfordulást okoz. Igen, ő Elon Musk, erre pedig a látványos érzéketlenség mellett a transzhumanizmusba való belebolondulása, valamint a roppant hülyén elnevezett gyerekéhez fűződő furcsa viszonya is utal.
• Randall (Steve Carrell), a baráti társaság öregje, a kitekert, önigazoló álfilozófiai eszmefuttatásokat ontó befektető, aki vert helyzetbe kerülve hajlamos mások intellektusát szidni, miközben ő maga folyamatosan a józan paraszti ész szöges ellentétével operál.
• Jeff (Ramy Youssef), a társaság legnormálisabbja, aki saját mesterséges intelligenciájával képes lenne csökkenteni a Vanis okozta károkat. Mármint ha akarná: a káoszon ugyanis milliárdokat kaszál cégével. „Minél komolyabb a betegség, annál értékesebb a gyógymód” – látja be, majd tovább halogat.
• Hugo (Jason Schwartzman), gúnynevén Leveskonyha (és most ellenállok a kísértésnek, hogy egy igen szórakoztató magyar libertárius kamupárt elnökével viccelődjek). Ő a házigazda, amúgy félmilliárdos vagyonával a csoport legszegényebbje. Igazi csicskagyerek, aki gondolkodás nélkül hajlandó bárkinek a seggét nyalni, aki hozzásegítheti első, bűvös milliárdjához.

A négy színész csak úgy lubickol a moralitás és jóízlés minden értelmezését fejreállító dialógusokban. A szupergazdagok az egyre romló globális helyzet láttán először bicskanyitogató kifogáskeresésbe kezdenek, Armstrong kegyetlen dialógusait pedig létező legkomolyabban vett komikusi időzítéssel adják elő megformálóik.

Ijesztő az AI? Hiszen először a filmek is ijesztőek voltak! Meghal pár ember a bevezetése miatt? A Super Bowlon is évente 8-10 ember kap szívrohamot, mégsem megoldás a betiltása! Négyszázan bennégnek egy épületben? Hú, elég meredek az új technológia tanulási görbéje! Embereket temetnek el élve? Legalább a környezetnek jót tesz! A pszeudointellektuális kifogások csak úgy sorjáznak,

nincs az az isten, hogy az übergazdagok bármelyik tettükért is vállalják a felelősséget.

A jelenség a cím fricskájára is visszautal: a cselekménynek helyet adó házat Ayn Rand Ősforrása (Fountainhead) után keresztelték Mountainheadnek. Ez a laissez faire kapitalisták kedvelt olvasmánya, egyébként a világ egyik legkárosabb regénye, és talán a legrosszabbul megírt, amit valaha olvastam. Rand itt kifejtett filozófiája, az objektivizmus nagyjából úgy foglalható össze: az önmegvalósítás, ezáltal a produktivitás és a vállalkozás mindennél, még mások épségénél is előbbre való, és még a leghatalmasabb milliárdosok számára sem szabad gátakat szabni abban, hogy mit tehetnek meg.

Ez tehát a film szereplőinek gyűlőhelye, környezete, élettere: a Mountainhead, ahol a techmilliárdosok globális dúlása önmagát igazoló hőstettnek számít, a józan ész és alapvető empátia által generált ellenérvekből pedig sorra szalmabábokat építenek, hogy aztán szétzúzhassák őket. Tojást főzni persze továbbra sem képesek.

Eszkatológia haladóknak és halandóknak

A Mountainhead azonban mélyebbre megy még az örökké átlátszó és sekélyes Rand kiforgatásánál is. A négyesfogat (Randall szavaival: „a ma kezdődő új techno-világrend bolsevikjei”) felteszi magának a lenini kérdést: mi a teendő? A válasz persze az: nagy pénz, nagy foci. Nekiállnak hát a lehető legtöbbet kihozni saját maguk számára a katasztrófasorozatból, a kezdődő barátias flesselgetést pedig hamarosan világuralmi tervek váltják le.

Hiszen végső soron mi lenne jobb az emberiségnek, ha nem az, hogy a nyöglődő, számtalan társadalmi-politikai szemponttal zsonglőrködő nemzetállamok helyett négy ilyen céltudatos, magabiztos csődör vezesse el a buta népet a fényes jövőbe?

Itt már a film ügyesen behozza az úgynevezett „hosszútávizmus” kritikáját is (ismét röviden: itt egy olyan transzhumanista, a techvilág elitje körében népszerű filozófiai irányzatról van szó, amely a jelenbéli társadalmi és etikai megfontolásokat alárendeli azon utópisztikus végcélnak, hogy lehetővé tegyük többmilliárd jövőbeli ember megszületését, elsősorban digitális, alternatív világokban). Bár az irányzatot, és annak szószólóját, Nick Bostromot nem nevezi meg a film (Randdal ellentétben), elég sokszor, elég gunyoros kontextusban hangzik el annak kvázi jelszava, a „saving future lives”. (A téma iránt érdeklődőknek tudom ajánlani régebbi interjúmat, amit Phil Torresszel, a hosszútávizmusból kiábrándult, azóta az irányzat egyik legnagyobb kritikusává vált filozófussal készítettem.)

Persze teljesen átlátszó bullshit az egész: az utilitarianista szólamokat is könnyedén visszafordíthatjuk a szereplők ellen, ha rámutatunk arra, hogy ha ők nem lennének, nem halt volna meg (tippre) többmillió ember a film által bemutatott nap során, és a világ demokráciái is kisebb krízisben lennének. Randall erélyesen büszkélkedik azzal, hogy kívülről-belülről vágja Kantot, de szemlátomást annyira nem érti még a kategorikus imperatívuszt sem, hogy mellette és ellene is képtelen normálisan érvelni. Vanis pedig a saját maga által elterjesztett rákfene mögé bújik: rögvest hamisnak kiált ki minden olyan hírt és videót, amely a deepfake-ek miatt kitört valódi, jelenleg is zajló erőszakot mutatja.

Ritka, hogy egy film ilyen sok, ilyen releváns filozófiai kérdésbe álljon bele páros lábbal, a Mountainhead legnagyobb sikere pedig az, hogy ezt úgy hajtja végre, hogy közben szórakoztató is tud maradni, és a karaktereit sem veszti szem elől.

A géppuskaropogás gyorsaságával pergő, iróniától csöpögő techonfilozófiai okfejtések befogadása persze sokat kíván a nézőtől: egy-egy, a médiatudományok területén szerzett diploma nem előfeltétel a látottak élvezetéhez, de azért elég sokat segít. Azonban még így felvértezve is azon kaphatjuk magunkat, hogy az átlagosnál egy picit többször kattintunk a Pause gombra a Max felületén, hogy engedjük leülepedni a látottakat-hallottakat. 

Ez kérem egy komoly film, ami nem is takargatja komolyságát: ha elég nyitottak és kompetensek vagyunk a gondolkodós-szarkasztikus játékaihoz, élvezni fogjuk. Ha nem, egy idő után könnyedén átmehet a dolog értelmiségieskedős, taszító maszlagba, akár egy ordasabb Lem-regény. Az semmiképp sem segít, hogy a feszült, perzerv gusztussal bemutatott hétvége kisebb durranással zárul, mint amire az addig történtek alapján számítani lehetne. A film nem csapja le a globális kataklizma fentről történő ábrázolása, és annak következményei által dobott, jó magas labdák nagy részét. 

Látványban és cselekményben tehát semmiképp, témáiban és mélységeiben viszont bőven meghaladja a Mountainhead az utóbbi években csak úgy sorjázó „együk meg a gazdagokat” típusú filmek áltagszínvonalát. Fontos, értékes és iszonyatosan releváns addíciója a műfajnak – csak reménykedni tudok abban, hogy ezt minél többen veszik majd észre.

Itt állítsa be, hogy a Port az elsők között legyen a Google-találatokban!