Peter Greenaway egy a kivételek közül. Ő az a filmes varázsló, akit akkor is jó nézni, ha az ember nem mindig érti, mit is lát. Most is kissé becsapós a - nemcsak címében, hanem történetében is nyíltan Fellinire hivatkozó - 8 és 1/2 nő című filmje. Olyan, mintha csak úgy kajánul, lazán mesélne a férfivágyakról, arról a mély naivitásról, amivel óvatlan hősei e vágyak habzsoló beteljesítése közben éppen ezek kioltásán munkálkodnak. A mindig az élet végső értelméről és értékeiről filozofáló Greenaway úgy tesz, mintha könnyed kézzel pergetne filmesszét apa és fiú hol versengő, hol egymást támogató szexuális tapasztalatgyűjtéséről. Pedig tán nyilvánvalóbban, mint valaha, az élet értelméről (vagy értelmetlenségéről?) gondolkodik, persze a maga módján. Nem véletlen, hogy öregedő hőse, a frissen megözvegyült apa a szerethető lény elvesztése után indul neki - az anyját elvesztett fiú noszogatására - a különös érzéki "utazásnak". Ahogy nem véletlen az sem, hogy különböző furcsa nőket maguk köré gyűjtve és közösen végigkóstolgatva a testi örömöket, az út végén az apának jut a tökéletes beteljesülés, az ismét megtalált szeretet. Amit viszont nem érdemes túlélni, így hát meg is hal.
Greenawaynél a banális is bonyolult persze, de a fáradékony nézőt a lankadt pillanatokban is magához köti a kivételes fantáziával ontott képek gyönyörűsége. És az a frissítő malícia, ahogy az öregedő Greenaway mester figyeli hőseit, a férfiasságukat hol tétován, hol önhitten, hol egész egyszerűen megszeppent kisfiúként próbálgató két magányos férfit. A fene gondolta volna, hogy Greenawaynek ilyen elementáris humora van.
