Mindig akad egy generáció, melynek a szüzesség elvesztése még élénken él az emlékezetében, vagy épp a gondolataiban azért, mert még nem esett át rajta. Ez a pillanat annyira meghatározó minden ember életében, hogy a filmipar egy egész vígjátéki ágat tudott ráépíteni, hiszen a VHS korszak Forró rágógumi sorozatától kezdve az Amerikai pite mozikon át egészen a valóban szellemes Szüzet szüntess című opuszig számos filmalkotást találhatunk a témában, sőt akadnak egészen más típusú filmalkotások is, melyek legemlékezetesebb pillanata pont ehhez a momentumhoz kötődik (pl. Christian Slater A rózsa nevében).
A Majdnem bombanők is könnyen besorolható a fenti vonalhoz, annak is az európai irányvonalához, amit olyan mozik képviselnek, mint a Hangyák a gatyában, vagy a Csajok a csúcson. A francia filmes kollégák azonban rájöttek, hogy a fenti filmek már szinte teljesen lerágott csonttá tették a témát, így csavarniuk kellett egyet a dolgon, hogy némi eredetiséget is vigyenek a történetbe. Így keveredhetett össze a szüzességelvesztés témája a tánccal, hogy egy másik divatos filmfajta is képbe kerülhessen, melyet az utóbbi időben olyan művek képviseltek a filmszínházakban, mint a Honey vagy a Step Up. A két fajtát látszólag könnyű keresztezni, és Sylvie Ayme rendezőnek nincs is ezzel problémája.
A film hősei tizenéves tinilányok, akik egy táncversenyen akarják bizonyítani rátermettségüket, csakhogy előadásukból hiányzik a hiphop-hoz szükséges érzékiség. Egy baráti tanács szerint mindez nem is jelenhet meg táncukban egészen addig, míg át nem élték életük első orgazmusát. Persze ellenpéldaként gyorsan rátalálnak Britney Spears-re, de aztán maguk is kénytelenek rájönni, hogy ez a szűzduma valószínűleg csak nagy kamu volt, és bizony a jó táncmunkához jó ágyteljesítményre is szükség van. A sztoriban megbúvó enyhe infantilizmus talán gyorsan feltűnik mindenkinek, de valljuk be, az ilyen filmeket nem az eszükért szeretjük.
A lányok aranyosak és önfeledten játszanak, a táncbetétek szellemesek, az orgazmusra hajazás témája pedig kellően bugyuta ahhoz, hogy egy agyahagyott másfél órára lekössön bennünket azzal az előfeltétellel, hogy annak idején jól szórakoztunk a Hangyák a gatyában és Csajok a csúcson filmeken. Ha ez nem így volt, most sem érdemes próbálkoznunk, mert könnyen megüthetjük a bokánkat, de tizennyolc éves kor alatt úgy hiszem a Majdnem bombanők megtalálja majd célközönségét, különös tekintettel arra a szomorú tényre, hogy a közeljövőben nem várható több Amerikai pite folytatás.
