Majdnem...

Hát igen. Ez az a bosszantó eset, amikor majdnem összejött. Tényleg majdnem minden megvan, ami egy nagyívű történelmi tablóhoz kell, remek szereplők, érdekes történet, csodás jelmezek - de valami mégiscsak hibádzik. Jó, tényleg jó, de valami mégiscsak hibádzik.

Azt mondjuk nem állíthatnánk, hogy nem készültek rá eleget. Shekhar Kapur 1998-ban már forgatott egy Erzsébet filmet, és bizony annak a főszereplője is Cate Blanchet volt. Lehet, hogy azért vállalta el másodjára is Elizabeth szerepét, hogy bebizonyítsa az Akadémiának, hogy most már nem csak egy jelölést érdemel meg? Az Oscar boritékolható, az igazság az, hogy a szinte mindig nagyszerű Blanchett egyedül is elvinné a hátán a filmet, fantasztikusat alakít. Szerencsére azonban nem kell magára vállalnia ezt a szerepet - kiváló segítőtársai akadnak. Geoffrey Rush elég jól hozta már Kapur előző filmjében is Sir Francis Walsingham karakterét, a számomra kissé csöpögős Joseph Fiennest pedig a rendező igazi férfira cserélte. Clive Owen. Clive Owen és megint csak Clive Owen. Jó pár filmjét láttam már az angol színésznek, de bevallom soha eddig ilyen hatást nem tett rám. Ha van nő (és meleg pasi), aki nem szeret bele rögtön, az egy érzéketlen fadarab. És bizony ez nem a két szép szemének köszönhető - melyek, mondom, eddig nem tűntek fel -, hanem a lehengerlő alakításnak. Ezt kellett hoznia. A leggyengébb láncszem ezúttal Abbie Cornish Elizabeth Throckmorton szerepében - csak egy csöppet lett volna emlékezetesebb, hogy elhiggyük neki, mivel vette le lábáról Sir Walter Raleigh-t (Owen).

A történetet - ahogy mondani szokás - az élet adta. Erzsébet trónjára sokan pályáznak, a spanyol király egy összeesküvéssel Stuart Mária megöletésére kényszeríti a protestáns uralkodónőt, amiért aztán a katolikus vallás nevében megtámadja az országot. A Nagy Armada azonban csúfos vereséget szenved megalapozva evvel Nagy-Britannia felemelkedését. Az egész film alatt erre az összecsapásra készülünk - csakhogy itt a képsorok lettek összecsapva. Sokkal nagyobb hangsúlyt kellett volna kapnia ennek a harcnak - mégiscsak ez volt az, ami eldöntötte végül az ország és Erzsébet sorsát is. Valahogy elsikkadt a lényeg, hogy pontosan mi is volt az a dolog, ami miatt le tudták győzni a hihetetlen erőfölényben lévő spanyolokat.

Volt már szerencsém látni egy-két Erzsébet filmet, ez az első azonban, melyben szinte egyforma hangsúllyal szerepel a királynő uralkodói és privát énje. Ami azonban új elem volt: sosem láttam ilyen visszafogottnak ábrázolni az uralkodót, mint nőt - számomra ez kissé megingatta a film amúgy látszólag sziklaszilárd lábakon álló történelmi hitelességét. A másik fájó pont a mozi befejezése volt. A szinte végig mértékletes film utolsó képsorai a giccs határát súrolták - egyáltalán nem értem, mi szükség volt erre.

Hát bizony, valóban bosszantó, amikor az ember látja, hogy nagyon kevés kellett volna a tökéletességhez - ilyenkor aztán sokkal kritikusabb lesz, csakúgy, mint azokkal az emberekkel, akiket nagyon szeret.