13 éves voltam. A tavasz végén jártunk 1941-ben, amikor először megláttam őt. Nagyon tisztán emlékszem, mert aznap, miközben Mussolini hadat üzent Franciaországnak és Britanniának, én megkaptam életem első bicaját.
Ez a kedves és meleg hangú felvezetés viharos sebességgel röpít vissza az időben, vissza egészen a gyermekkorba, az első saját biciklihez, a magam részéről a hetvenes évekhez, a régi slágerekhez, melyeket szüleink hallgattak annak idején lelkesen. Bár a Maléna a világháború idején játszódik, mégis személyesnek, közelinek érezzük azt a világot, amelyben maga Maléna boldogulni igyekszik. A forró Itália egyik kisvárosában a katonai megszállás ellenére mindenki zavartalanul folytatja életét, pontosan annyira kevés fontosságot tulajdonítva a körülöttük zajló eseményeknek, amennyit kell. Az élet nem áll meg, az asszonyok számtalan teendőik mellett mindig szakítanak időt a város lakóinak személyes ügyeire, s eme nehéz időkben gyorsabban viszik a hírt, mint a posta. A férfiak a fajfenntartási ösztön karbantartását tartják a legfontosabbnak, rögtön azután, hogy megborotválkoztak.
Ebben a környezetben marad magára Maléna, aki szépségével az asszonyokban az irigységet, a férfiakban pedig a vágyat kelti fel. Miután férje a háborúban elesik, Maléna a város elsődleges témájává válik. Az addig tisztességesnek tartott asszonyt egyszeriben fekete hollók veszik körül, s gonosz pletykáikkal teljesen lerombolják becsületét, míg végül Maléna feladja a nép szájával vívott harcot. Sorsa önkéntelenül a romlás, a város ugyanis ezt várja tőle, ezt az utat hagyta meg neki. Egyetlen őszinte csodálója és tisztelője az élénk fantáziájú, iskolakerülő Renato, akinek legnagyobb problémája a nadrágjának hosszúsága. Renato a város szívében élve tanúja lesz a Maléna körüli hadjáratnak, s kénytelen tétlenül szemlélni az imádott nő lecsúszását.
Guiseppe Tornatore filmje igazi gyöngyszem a filmes dömpingben. Szereplői egytől egyig vérbeli itáliai emberek, akik egyetlen gesztusukkal egy egész életet képesek érzékeltetni, s ezáltal mélységet és elevenséget kölcsönöznek a filmnek. Mindehhez Tornatore könnyed és szeretetteli elbeszélő stílusa társul, melyben nyoma sincs a mondanivaló erőltetett hangsúlyozásának. A néző egyszerűen ajándékba kapja az életnek ezt a kis szeletét, amely egyszerre zamatos, csípős és keserű. Egyszóval szenvedélyes, akárcsak az olaszok. A képi megvalósításról pedig csak ódákat lehetne zengeni, és ezzel nem hazabeszélek. Koltai Lajos Oscar-jelölést érő munkája kétségtelenül kimagasló, minden felvételét a szépség itatja át, szóljon az az itáliai napfényről, vagy egy katonai felvonulásról.
