A nyomozó Malkáv Tiborja és a Pál Adrienn Piroskája akár házastársak is lehetnének. Mindketten kórházban dolgozó, elidegenedett karakterek, csakhogy míg Gigor Attila kórboncnoka az új magyar műfaji film életigenlés felé sodródó, önreflexív teremtménye, addig Kocsis Ágnes túlsúlyos ápolónője egy rendszerváltás előtt ragadt gyermeki lény, aki egyszerűen csak elfelejtette, hogy él.
Piroska már húsz éve egy fővárosi kórház elfekvő-osztályán dolgozik, ahol az idő múlását már klumpáinak magányos kopogása és a hordágyak kerékzöreje sem jelzi. Magatehetetlen betegeket tesz tisztába, élőadásban követi figyelemmel szunnyadó bioritmusuk végső kihunyását. A süteményfalás pótcselekvésével ugyan szüntelenül próbálkozik, hogy munkahelye nyomasztó légköréből lefaragjon egy keveset, de a kórtermek és a hullaház közti dermesztő ingajáratokra nem talál igazi ellenszert. Egy Pál Adrienn nevű beteg feltűnése azonban kirobbantja a monotonitásba szürkült hősnőt totális érzéketlenségéből, s feltoluló emlékei elindítják az önkeresés útján.
Kocsis Ágnes második nagyjátékfilmjének cselesnek nevezhető címe egy különleges macguffint, egy elfeledett gyermekkori barátnő nevét takarja. A hitchcocki eszköz használata miatt a film a magánnyomozás talányos hangulatát is árasztja magából, de a Pál Adrienn mégsem krimiként, hanem egy örömtelen lelki térkép felvázolásaként működik. Ez a magány-motívum egyébként a rendezőnő korábbi munkáit – úgy a rövidfilmjeit, mint a Friss levegőt – is meghatározta, mégis mintha Piroska esetében lazított volna a fullasztó hétköznapok gyeplőjéből. Az emlékek road-moviejának sikeres teljesítésével ugyanis a nővér végül ráeszmél, hogy már nem abban a korban él, amikor Gedeon bácsi volt a nők bálványa.
A rendezőnő védjegyévé váló minimalizmus tökéletes kifejezője Piroska beszűkült életének. Fillenz Ádám szimmetriára és szikárságra építő hosszú beállításai és a tudatosan alkalmazott színdramaturgia azonban egy fásult társadalmi miliőt is feltételez. A szimbólummá érett helyszínek változatlansága és a karakterek modellszerű összeválogatása mintha a megdermedt időt jelképeznék. A sarki cukrászda még nyitva áll a megkésett édesszájúak előtt, a Déliben még mindig el lehet fogyasztani egy lángost az indulás előtt, s Piroska is „Piroskával” jár vidékre. Az ólomszürke hétköznapok elől az emberek pótcselekvésekbe menekülnek. Akad, aki macskafarmot rendez be bérházi lakásában, mások a mellékhelyiségek röpke légyottjaira esküsznek, megint mások a pletyka műfaját éltetik. De a Piroskát eutanáziával rágalmazó vádak is csak éppannyira vehetők komolyan, mint a hősnő és férje kapcsolata: a nő hobbiszinten játssza ki játékvonatokon babráló ura fogyókúrás követeléseit.
Az eltelt időt csak a szertefoszló emlékek jelzik. Piroskának nincs olyan régi ismerőse, aki egyformán emlékezne a közös múltra. Emiatt a Pál Adrienn-puzzle teljes egészében nem is tud kirajzolódni, de Kocsis Ágnes nem is a múltkeresést állította filmje középpontjába. Malkáv Tiborhoz hasonlóan végül Piroska is egy önkereső nyomozás árán húzza meg a határt munkahelye és magánélete között. A nyomozó hőse életteli barátnőjén gyakorolhatja arcfestő tudományát, Piroska pedig vígabban majszolhatja a citromos süteményt, hiszen elkezdte betömni a lelkében tátongó űrt. Mi, magyarok pedig szubjektív emlékezet ide, száznegyven perces játékidő oda, Gigor Attila filmjéhez hasonlóan a Pál Adriennt sem fogjuk feledni soha!
