zene: Benny Andersson, Björn Ulvaeus
vezényel: Martin Lowe
kiadás éve: 2008
kiadó: Decca Records
játékidő: 69:51

Az ABBA nevű svéd együttesnek nem kellett tíz év ahhoz, hogy a világon szinte mindenki megismerje őket, hiszen az 1974-es Eurovíziós Dalfesztiválon a "Waterloo"-val aratott győzelmüket követően a zenekar 1982-es feloszlásáig legalább húsz olyan dal született tőlük, amelyeket mind a mai napig bárki végig tud dúdolni. Hivatalosan utoljára a kilencvenes évek elején hallhattunk felőlük, amikor az "ABBA Gold: Greatest Hits", majd annak folytatása világszerte eladási rekordokat döntögetett. 1999-ben jött az újabb nagy durranás: Londonban bemutatták a "Mamma Mia!" című musicalt, melyet Catherine Johnson történetéből Phyllida Lloyd állított színpadra, zenei anyaga pedig az együttes legismertebb dalaiból állt össze. A zenekar két férfitagja tevékenyen részt vett a mű létrejöttében, nem csoda hát, hogy a darab óriási siker lett: két évvel később a Broadwayen színházi rekordbevételt ért el, és hatására az "ABBA Gold" újra felszökött a lemezeladási listák élére. Az ezredik Las Vegas-i előadással minden idők egyik leghosszabban játszott broadwayi musicalje lett, és ahogy az lenni szokott, a nagy sikerre való tekintettel a filmes változat sem váratott magára.

2006-ban röppentek fel először a hírek, hogy a kis görög szigeten játszódó romantikus vígjátékot leforgatják a moziba járó közönség számára is, és ehhez a produkcióhoz sikerült megnyerniük Meryl Streepet, Pierce Brosnant, Stellan Skarsgardot és Colin Firth-t is. Négyőjük önfeledt bohóckodása a mesés környezetben látszólag kellemes élménynek tűnik, de azért nem volt ennyire egyszerű dolguk, az adaptált dalokat ugyanis ők maguk éneklik, és azért valljuk be, senki sem gondolta volna, hogy James Bond vagy Mr. Darcy egyszer csak dalra fakad majd. Mellettük további két remek komika, a Harry Potter-szériából Mollyként ismert Julie Walters, illetve a vásznon ritkábban felbukkanó, jellegzetesen csúnyácska Christine Baranski is beszáll az össznépi ABBA-buliba, míg a másik főszerepet egy tulajdonképpen pályakezdő lány, Amanda Seyfried előadásában láthatjuk/hallhatjuk.

Az egészen világos, hogy a "Mamma Mia!" célközönsége elsősorban nőkből áll, ez kiderül a nőközpontú történetből, illetve abból, hogy a produceri teendők, a rendezés és a forgatókönyv szintén nőkhöz fűződik. Vidám lendületét a dalok mellett nem feltétlenül az enyhe konfliktushelyzet megoldása adja, sokkal inkább Meryl Streep magával ragadó, fiatalos játéka, s nem utolsósorban a három grácia jelenléte - akik esetében a "jelenlét" szó sokkal pontosabb jellemzés, nem csupán szerepük szerint tűnik úgy ugyanis, hogy nem értik, mit keresnek egész pontosan Görögországban. Az viszont biztos, hogy az örökzöld dalok nélkül a film semmit sem érne, hiszen Catherine Johnsonnak teljesen nyögvenyelősen sikerült átgondolnia az egyébként egyáltalán nem eredeti ötletet (1968-ban Gina Lollobrigida főszereplésével már készült egy daloktól mentes romantikus film ugyanerre az alaphelyzetre "Buona Sera, Mrs. Campbell" címmel).

Sophie (Seyfried) az esküvőjére készül, a nagy eseményre pedig feltétlenül szeretné meghívni édesapját is. A gond csupán annyi, hogy fogalma sincs arról, ki is az pontosan. Anyja, Donna (Streep) korai naplóbejegyzéseiből három név is esélyes, Sophie pedig nem lát más alternatívát: meghívja mindhármukat. Ahogy a násznép összegyűl, úgy élednek fel a régi emlékek a szerelmi négyszög tagjai között, míg apránként összeáll a kép, és kiderül, ki is az igazi szerelem, ki az igazi apa, s főleg, hogy ki kíséri majd Sophie-t az oltár elé. A semmi meglepő fordulatot nem hozó kaland a slágerek ellenére is tulajdonképpen egy kihagyott ziccer, mert ha a film kedvéért még egy csekély kis időt fordítottak volna a készítők az egyes szereplők kidolgozására, és nem bagatellizálják el ennyire a végkifejletet, akár az ABBA dalaival egyenértékű örökzöld komédia is válhatott volna belőle, így viszont csupán egy könnyed kikapcsolódás az egész, amelyet egyáltalán nem biztos, hogy túl sűrűn előveszünk majd a jövőben.

A moziváltozat kedvéért természetesen a filmben elhangzó dalok CD-n is megjelentek, és ezzel elérkeztünk a "Mamma Mia!" második gyenge pontjához. Noha film alatt végig megmosolyogtató (érzékenyebbeknek esetenként könnyfakasztó) a furcsa szerepekben látható színészek éneke, az igazi munkát egyrészt már elvégezték a híres svédek azzal, hogy egyáltalán megírták ezeket a szinte tökéletes dalokat, másrészt a zenekar és a vokál kifogástalan előadása mellett eltörpülnek az ártatlansággal vegyült erőtlen produkciók. Kétségtelen, hogy a vidámabb hangvételű daloknál nem is feltétlenül számít a művészi előadásmód, ezért például a három hölgy által előadott "Dancing Queen" és "Super Trooper", vagy a dögös "Does Your Mother Know" abszolút jól működnek, akárcsak a teljes stáb által felénekelt "Voulez-Vous" és a film végén felcsendülő "Take a Chance On Me" is Julie Walters és Stellan Skarsgard duettjében. Pierce Brosnannek viszont érezhetően kínos a dalolászás, és az erőlködő hangja mellett az is levon mondjuk az "SOS" vagy a "When All is Said and Done" értékéből, hogy képtelen vagyok mindezek mellől elhessegetni Brosnan szuperkémkalandokat megjárt sármos manírjait. Colin Firth cingár hangjához képest kiszáradt kéményként hat Skarsgard reszelős éneke, ettől függetlenül azonban az "Our Last Summer" szintén hangulatos, de a két férfi a továbbiakban mellőzi is a szereplést.

Meryl Streep hangja meglepően remekül illeszkedik a dalokhoz, és egy rossz szavunk sem lehet rá. A fantasztikus jutalomjátéknak tekinthető, címadó dal alatti jelenet szinte a produkció legemlékezetesebb része, míg a filmbéli lányával előadott meghitt duett ("Slipping Through My Fingers"), illetve a szomorkás "The Winner Takes It All" képes lehet akár finoman belefacsarni a szívünkbe. Amanda Seyfried produkcióját azonban film alatt sem, a lemez hallgatása közben pedig pláne nem tudtam hova tenni. A különböző nyilatkozatok mind elismeréssel taglalták a fiatal színésznő kiemelkedő énektudását, rátermettségét, én pedig próbáltam megtalálni ezeket a vonásokat, de semmi különbséget nem találtam közte és az amerikai popkultúra egylemezes előadónőinek felejthető szerzeményei között. A "Honey, Honey" alatt végig az volt az érzésem, hogy sírás szélén állhat, azért remeg a hangja ennyire, a "Gimmie! Gimmie! Gimmie!" során a dal lendületével ellentétes erővel énekel, a szólószámainál pedig addig van nyerő helyzetben, amíg a vokál rá nem zendít, abban a pillanatban ugyanis eltűnik a többiek mögött. Szőke hajával, hatalmas kék szemeivel és állandó mosolyával szinte végigugrabugrálja a filmet, ettől pedig inkább egy tinivígjáték naivája csupán, valahányszor ugyanis belekezd egy ismert dalba, a többi klasszikus feldolgozásaitól eltérően szinte égető fájdalommal gondolok Agnetha és Frida bombaerős hangjára. Talán ezért lehet, hogy az albumot záró két dalt (melyek közül az utolsó egyébként is rejtett trackként szerepel a lemezen) még egyszer sem hallgattam meg...

A szirupos nyári komédiák vitán felüli legnagyobbja 2008-ban a "Mamma Mia!", és nem csupán a svéd diszkóslágerek mai napig ugyanolyan erejű intenzitásától, de Meryl Streep, a legtöbbször Oscar-díjra jelölt színésznő ámulatbaejtő játékától nemkülönben, aki a számos kemény és határozott szerep után olyan könnyed bohósággal tombolja végig ezt a produkciót, ahogy pályatársai közül talán egy se lenne képes rá. A dalok pedig? Nem véletlen, hogy a filmbemutatót követően az "ABBA Gold" immáron ötödik alkalommal került fel az angol lemezeladási listák élére. A filmben pont eléggé megbizonyosodhatunk affelől, hogy a szereplők inkább színészek, mint énekesek, és minden igyekezetük ellenére azért felsejlik bennem a suszter meg kaptafa kapcsolata. Épp emiatt szégyelltem el magam egy picit, amikor rájöttem, hogy nekem még nincs meg a sokat emlegetett ABBA-válogatás, a "Mamma Mia!" pedig ráébresztett arra, hogy az a válogatás bizony kötelező vétel. A soundtrack pedig megmarad azoknak, akik fülig szerelmesek lettek ezekbe a feldolgozásokba.