Hol is láttuk utoljára a nyugati ember bűntudatát? Talán a Duna-korzón vagy egy iPad-szaküzletben, de az is lehet, hogy a moziban, amint egy jó nevű színész lakosztálya ablakából elnéz az ázsiai bádogtetők felett. Ahogy Gael García Bernal, mint dotkom milliomos, nézi Bangkokot, úgy legutóbb Batman nézte valamelyik bűnös várost, de ami egy képregényfilmben adekvát nézés, az a lélektől lélekig régióban, különösen egy svéd filmművésztől (Lukas Moodysson), nem épp biztató jelenség. De mire e nézésig érünk, már láthattuk a New York-i feleség frizsiderének felhalmozott készleteit, melyből egy kisebb földrész is jól ellenne, és nem kerülhette el figyelmünket, hogy az idegenben szolgáló filippínó cseléderő maga is anya, aki tisztes szegénységben tengődő gyermekei helyett a jóléti amerikaiak csuda kis csöppségét pesztrálja - valami azt súgja, az élet igazságtalan. Ez a súgás aztán minden bűntudatos nézéssel csak erősödik, és több szólammal gazdagodik, az egyik például a magunkhoz, a másik a családi tűzhelyhez, megint másik pedig a kisebb frizsiderhez való visszatalálás nehézségeit szedi rímbe, miközben a gyerekek (a mezítlábas harmadik világbeliek és a luxusóvodások) figyelnek minket, és feltűnik egy elefánt is. Talán ugyanaz a thai ormányos, mely Nicolas Cage-nek is enyhet és pacsit adott a Veszélyes Bangkokban. Szegény párák, két ilyen film után elég lesújtó lehet a véleményük; egyik este a parókás akcióhősökön, a másikon a fesztiváldivatoknak bedőlő, überművészeken derülhetnek, de legalább az elefántházban jó hangulat uralkodik.
