A 95 éves Nelson Mandela tavaly decemberben hunyt el, épp az önéletrajzából készült film londoni díszbemutatója alatt. A hír megszakította a vetítést, ám Mandela jelen levő két lánya, Zindzi és Zenani ragaszkodott ahhoz, hogy folytassák, a közönség nézze végig a filmet.
A család tehát büszkén vállalja a Justin Chadwick rendezte életrajzi drámát, ám a Mandela – Hosszú út a szabadságig nem lett sem a kritikusok, sem a moziba járó tömegek kedvence. Beszédes adat, hogy a film költségvetését az IMDb 35 millió dollárra becsüli, a nemzetközi forgalmazásból származó mozibevétele azonban mindössze 27,3 millió dollár. Ha megnézzük a 141 perces filmet, megértjük az okokat: a legendás, Nobel-békedíjas, emberi jogi harcos, a Dél-Afrikai Köztársaság első, demokratikus választással hatalomra került elnökének gazdag életrajza túl nagy falatnak bizonyult a forgatókönyvíró William Nicholson és a film rendezője számára, de még a maszkmestereket is meghaladta a feladat. Kénytelenek egyszerűsíteni és szelektálni, ami pontatlanságot és felületességet eredményez – s ezt az apartheid történetében nem túl jártas nézők is könnyedén megérzik. Ennek ellenére vannak igazán „libabőrös” pillanatok a filmben.
Valahol a dél-afrikai pusztában egy kisfiú a Bajkeverő nevet kapja – pedig ő nem akar bajkeverő lenni, csupán arra vágyik, hogy a családja büszke legyen rá. Törzse, a xhoszák felnőtté avatási szertartásán olyan útravalót kap, amely egész életét végigkíséri: „egyedül kicsik vagytok, de népetek hatalmas”, avagy egységben az erő. Szó sem esik a filmben arról, hogy Nelson a törzsfőnök fia, aki modern nevelést kap – emiatt tűnhet fel a következő jelentben a felnőtt Mandela tanult ügyvédként, aki feketéket véd az ellenük vádaskodó fehérek ellen. Sokáig nem érdekli a politika: hiszi, hogy ha mindenkinél tanultabb és elegánsabb, akkor majd a fehérek is tisztelni fogják. A tapasztalatai azonban ellentmondanak az ideáljainak: a békés tüntetések elfajulnak, a rendőrség a fegyvertelen tömegbe lövet, a kormányzat a feketék teljes elszigetelésére törekszik. Mandela a politika felé sodródik, kiváló szónoknak bizonyul, mozgalma élére áll, és hamarosan eltávolítandó jelkép lesz belőle a hatalom szemében. Élete felét ezután börtönben tölti, majd öregen szabadul, és a békéért szónokol.
A film kevés erénye közül a legfontosabb az, hogy nem isteníti a figurát: a népszerű politikusról nem mondhatni, hogy a házastársi hűség mintaképe vagy idealizált apafigura lenne. Mélypontra kerül, ahonnan csak akkor emelkedhet fel, ha visszatér a gyökereihez, elkötelezi magát a küzdelem mellett, és új szerelemre, igazi élet- és harcostársra talál. Nem afféle görög típusú hős, aki bár egy percig is tépelődne, hogy a haza vagy a szerelem a fontosabb számára – gondolkodás nélkül faképnél hagyja várandós feleségét, és „eltűnik”, hogy gerillamódszerekkel küzdjön az apartheid ellen.
A Nelson Mandelát alakító Idris Elba kétségtelenül eddigi legnagyobb szerepét játssza, de bizonyos, hogy nem ez lesz karrierjének a csúcspontja. Haragudni nem kell rá: nem csak az ő hibája, hogy a figura sokáig egysíkú és szinte unalmas marad – az egész film felületes, villámgyorsan átsiklik minden esemény fölött, míg Mandela börtönbe nem kerül. Az addig már-már giccsként ható, lassított felvételek ekkor megsokasodnak és némi értelmet is nyernek, a kőfejtő fehér pora pedig újraértelmezi a férfivá avatás törzsi szertartásának fehér festékét: Nelson ekkor érik igazán felnőtté. A börtön sötétje végre ad Elbának némi kibontakozási lehetőséget: szépen hull a fény a meggyötört fekete arcra, a figura végre meghatóan emberi lesz, mély érzelmek ráncolódnak a homlokára. Életútja szép párhuzamba kerül második feleségéével – Winnie Madikizela (Naomie Harris) alakja megy át a legbonyolultabb és leghitelesebb jellemfejlődésen a film során –, aki remekül hozza a hadvezér mellett álló erős asszony archetípusát, és szintén újjászületik a saját börtöntapasztalatai nyomán.
Aztán a film ismét taszít egyet nézőjén: sehogy sem sikerül 70 évesre maszkírozni Idris Elbát. A színész homlokán addig természetesen gyűrődő ráncokra sikerül olyan maszkot vasalni, ami felér egy intenzív botoxkezeléssel, ráadásul a 42 éves, életerős színész testtartása sem akar tíz évnél többet öregedni, mozgása öreges helyett többnyire inkább esetlen. Csodálatos módon Winnie sem vénül többet, pedig rendőri zaklatással, börtönnel és magánnyal terhelt évtizedek röppennek el az ő életéből is.
A leánykérés-jeleneten kívül a humor egyetlen szikrája sem pattan ki a filmben, viszont jó sok a pátosszal teli vagy a didaktikus részlet – ami nem biztos, hogy minden esetben baj: az átlag amerikai vagy európai keveset tud a Dél-Afrikai Köztársaság történelméről. Kíváncsi lennék, egy helyi nézőből mit vált ki a Mandela – Hosszú út a szabadságig, viszont sápadt európaiként a hagyományos Afrika képei elbűvöltek, az archív polgárháborús felvételek pedig percekig nyomasztottak.
Ne legyünk hát kegyetlenek, vannak emlékezetes pillanatai is a filmnek. Remek az a jelenet, amelyben Liz Taylor vetkőzik a vásznon, a nézők mégis az előtte álló Mandela lázító szózatáért lelkesednek, igazán „libabőrös” jelenet az éneklő tömeg békés tüntetése a dráguló buszjegyek ürügyén, és torokszorító pillanat az, amikor Winnie Mandela ítélethirdetés után kilép a bíróság épületéből.
A Mandela – Hosszú út a szabadságig erénye, hogy az embert keresi a legenda hátterében, hibája, hogy műfaja történelmi ismeretterjesztő filmbe hajlik, és a végére vézna tanmese lesz a (haza)szeretetről és a faji gyűlöletről. Témája fontossága miatt mégis megérdemelte volna, hogy szélesvásznon is megnézhető legyen, mielőtt – magyarul is – DVD-n kiadták volna.
