Grace újra nekivág. Miután kísérlete a szeretet és alázat mindenhatóságáról a Dogville nevű településen kudarcot vallott, s a nemtől és életkortól független emberi aljasságnak csak apuka géppisztolysorozata vethetett véget, most némi kitérő után az Alabama állambeli Manderleyben próbálkozik. A szabadság és egyenlőség eszméit próbálja beleplántálni egy ültetvény lakóiba. Körülbelül olyan sikerrel, mint Dogville-ben tette.
Lars von Trier Amerika-trilógiájának második része nyolc fejezetben, narrátorral, minimális kellékkel, krétával rajzolt épületekkel vezeti be a nézőt a demokrácia tanulásának mechanizmusába, a társadalom mélyszerkezetébe. A művészi megoldás - éppen úgy, mint az előző részben - egyesíti a brechti elidegenítő effektusokat, a korai televíziós színházi közvetítések látványát, a rendező által kidolgozott dogma-elveket a világ filmművészetének mutatott fityisszel. Lars von Trier szembemegy a mozi képzeletbeli fősodrával, magatartása egyre inkább zavarja a látszólag szabályosan közlekedőket. Látványosan elmaradnak a fesztiváldíjak, egyre több a szakmai fanyalgás, s mintha a nézők érdeklődése is megcsappant volna. Pedig a dán alkotó most is megszívlelendően sokat mond el világról, emberről.
1933-at írunk, s a gazdasági világválságra utaló évszám azért fontos, mert Grace apukáját - miközben ő lányát mentette ki Dogville-ből - kitúrták telephelyéről, Denverből a hasonszőrű gengszterek. A dátum arra is utal, hogy a politikai szempontból korrekt beszéd még gyerekcipőben sem járt, így aztán a Manderley-ültetvény lakóinak többségét egyszerűen négernek nevezik, hogy a populárisabb kifejezést már ne is idézzük. Ide érkezik a kocsikaraván, s hamarosan ijedt néger asszony zörgeti meg a lány autójának ablakát. Segítséget kér, mert az ültetvény úrnője meg akarja korbácsoltatni az egyik munkást. Több se kell az idealista Grace-nek, a gengszterek segítségével néhány perc alatt felszabadítja a négereket. Ideje is volt, hiszen közel hetven esztendővel ezelőtt törölték el a rabszolgaságot az Egyesült Államokban. A jótett helyében remélt köszönet és hála - akárcsak Dogville-ben - most is elmarad, ám Grace nem adja fel. Elhatározza, hogy megtanítja a szabadságra a négereket. Az apa kislánya idealizmusa mellé négy fegyverest és egy ügyvédet is rendel. Megkezdődik a bevezetés a szabadságba és demokráciába címet viselő egyéves kurzus.
A szabadság ellentmondásainak felismerése egyidős az eszméről való gondolkodással. Lars von Trier lépésről lépésre vezeti végig hősnőjét a paradoxonokon. Első este még viszonylag egyszerű kérdést kell megválaszolnia. A felszabadított munkás felveti, hogy mikor lesz ezután a vacsora. Mert eddig mindig hét órakor volt. A válasz nem késik: szabad ember akkor eszik, amikor éhes. Grace ezután szabad vállalkozást hoz létre, s ennek keretében művelik majd az ültetvényt. De a szabadság mellé becsempészett közösségi felelősség eszméje sem arat osztatlan sikert, vagyis senki sem akar dolgozni. Az elvetett magok közül néhány mégiscsak kicsirázik, így aztán jöhet a modernizáció. Például föl kell számolni az egykori úrnő gondosan, a rabszolgák verejtékével ápolt kertjét, hogy annak fáiból és sövényeiből új házat építsenek maguknak a négerek. Az építkezés egyúttal rombolás is, hiszen a kert védte meg az ültetvényt a homokvihartól. Hátra van még a szavazás útján való érdekérvényesítés gyakorlása, az elveknek az emberi természettel való összeütközése, és mindez már a szó szoros értelmében vérre megy.
A Manderley kevésbé hatásos, mint a trilógia első része. Hiányoznak a katartikus jelenetek, hiányzik Nicole Kidman áttetsző lénye - ki az az őrült színész, aki kétszer egymás után részt vesz a Lars von Trier-i terápián? Fenntartásainkkal együtt is csak azt mondhatjuk, hogy a rendező hajtson a maga útján. A szembejövő forgalom csak káprázat.
