Már megint támad a Mars

A Föld inváziója – Csata: Los Angeles (továbbiakban: a film) esetében a történet leírásával nem kell sokat bíbelődni. Jönnek az ufók, karóval, nem virággal, nem köszönnek, tüzelnek, a nagyon bátor és nagyon amerikai katonák pedig lépnek, jó szokásukhoz híven. Ismerős, nem? Ezt A függetlenség napját azonban A sólyom végveszélyben modorában forgatták le.

Persze megint sarkítunk: a filmnek van eleje és vége is – de ez igazából lényegtelen. A hangsúly a kettő között látható akciójeleneteken és szénné CGI-zett képsorokon van, mivel gyakorlatilag egy vászonra átültetett számítógépes játékról van szó, amit néha filmes klisék szakítanak meg. Ami érdekes, hogy az alkotók azonnal sorozatban gondolkodtak, és bár a film a kritikusok részéről meglehetősen hideg fogadtatásban részesült, a közönség mégis örömmel ül be megnézni, hogyan csinálnak az angyalok városából az idegenek pár perc alatt csatateret, szóval megint a producereknek lett igazuk.

Ami a rendező Jonathan Liebesmant (A sötétség leple, A texasi láncfűrészes mészárlás: A kezdet) illeti, az ő számításai nem jöttek be, mert noha úgy tervezte, hogy olyan tömör dózisban nyomja le a torkunkon az akciót, hogy elakad a lélegzetünk, nem így történik: a sok robbanás láttán és fegyverropogás hallatán egy idő után furamód elkezdünk ásítozni. A néző ugyanis különös szerkezet: jó tempóérzék kell a figyelem folyamatos ébrentartására, nem elég ötösbe dobni a sebességet és végigszántani a terepet. Ebben az esetben megszokja a szemünk, hogy a detonációk és tűzcsóvák szolgáltatják a homogén hátteret és rövid idő alatt immunissá válunk a látványra. Még a kézikamera sem tud bevonni minket a „játékba”, pedig tényleg minden adott – csak az arányokon, pontosabban az aránytalanságon csúszik el a dolog és mindez azért szomorú, mert a trükkcsapat tényleg lenyűgöző munkát végzett.

A sztori amúgy addig a pontig izgalmas, amíg nem tudjuk, hogyan is néznek ki a támadók, és hogy miért ilyen morcosak. Aztán hamar kiderül, hogy minden bizonnyal a víz miatt néztek be hozzánk, majd az ábrázatukat is megismerjük, és ha már kiderült, hogy kénytelenek leszünk elviselni a látványukat a maradék másfél órában, már csak egy kérdés marad: hogy lehet legyőzni őket? Eláruljuk: nem countryzenével, hanem a központot kellene megsemmisíteni. Mert hogy ezek a csillagközi gyarmatosítók (értsd: forgatókönyvírók) a szuperfejlett agyukkal még mindig nem jöttek rá, hogy ha egyetlen irányítóbázisuk van, akkor pár virgonc hazafi képes lehet térdre kényszeríteni az egész pereputtyot. És bátor katona mindig akad, ezúttal Aaron Eckhart kiöregedett, de még utoljára bizonyítani akaró karaktere, vagy az a Michelle Rodriguez, akiről kezdjük azt hinni, hogy otthon a nappalijában is rohamsisakban flangál. Ezen kívül van civil, kisgyerek, ahogy kell, és persze kutya is, bár itt nem tart a csapattal a jó öreg bundás, ahogy A függetlenség napjában.

Azért túlzás lenne azt állítani, hogy csak és kizárólag akciót kapunk. Sajnos. Mivel a pihenők során hasonlóan tömör dózisban zúdul a nyakunkba a dráma is, a karakterek mindegyike elsírja személyes problémáját, amit a bevezető képsorokban skiccelt fel a direktor. Előjönnek a személyes feszültségek is és miközben a hegedűsök szorgosan húzzák a kísérőzenét a klisékben és patetikus közhelyekben lubickoló kötelező monológok alatt, mi megint csak csalódottan, vagy fáradtan sóhajtozhatunk.

A Föld inváziója – Csata: Los Angeles tipikusan olyan film, amely önmagában véve teljesen érdektelen popcorn-mozi, inkább úgy érdekes, ha bedobjuk egy nagyobb halmazba és több hasonló filmmel együtt vizsgáljuk meg, mert így szépen kirajzolódik előttünk az amerikai filmnek egy markáns poszt-9/11-katasztrófafilm-vonulata. A támadás ebben a darabban sincs különösebben megindokolva, ahogy mondjuk a Cloverfieldben sem: véletlenszerűen éri a várost és ebben a helyzetben kell helyt állni, győzni és újjáépíteni. Az utóbbi még hátravan, addig további folytatás(oka)t kell végigszenvednünk.