Már arról is érdekes vitát folytattunk a vetítés előtt, hogy akkor a mostani epizód vajon hányadik része a mutánsok családregényének? Mert eddig volt három sima rész, egy előzményfilm (ez lehetne talán a nulladik), és két úgynevezett spin-off, amelyek Farkas (pontosabban Rozsomák) eredettörténetét mesélik el. Ráadásul az alkotók azt a dramaturgiai bravúrt is elkövetik, hogy Az eljövendő múlt napjaival egyszerre folytatják az előzményfilm és a trilógia történéseit, vagyis alaposan megkavarják a kártyákat.
A bravúrt, ahogy a kissé nyakatekert cím is jelzi, nem is lehet másként végrehajtani, mint időutazással. Vagyis párhuzamosan zajlik a cselekmény a távoli, apokaliptikus jövőben és ’73-ban a vietnami háborút elvileg lezáró párizsi békeszerződés aláírása idején. Vagyis folytatják az előzményfilmben (X-Men: Az elsők)már bevett dramaturgiai trükköt és igen sok humoros pillanattal szolgáló vonalat: megismerjük az igazi történelmet, amelybe már a mutánsok is beleszóltak. Korábban kicsit más színezetet kapott a kubai rakétaválság, most viszont a Kennedy-merénylet rejtélye is megoldódik részben, s kissé más színben tűnik fel a Nixon-éra.
Ez a játék és a tagadhatatlan irónia mindig is jót tett a mutánsoknak, a trilógia akkori záró része is pont azért szürkült el és hosszú ideig nem is lehetett folytatni, mert az alkotók egyre komolyabban vették magukat. Ez pedig a biztos csődhöz vitt közelebb. Az már egészen biztos, hogy Bryan Singer neve garancia az X-Men-minőségre, csak a trilógia záró részét és a két Farkas-filmet nem rendezte ő, és ezeken meg is látszik a hiánya: fáradt, üres, kliséket egymásra halmozó alkotások születtek.
Úgy látszik, csak ő képes igazán életre kelteni a mutánsok világát úgy, hogy abból igazán szórakoztató egyveleg szülessen. Ahol a látvány, az izgalom, a humor és a karakterek is megkapják a magukét. És amit nem csak a rajongók és a pattanásos kamaszok élveznek. Bár nem éri el és nem is fogja elérni a Nolan-féle Batman színvonalát (ő uralja jelenleg a képregényfilmek képzeletbeli csúcsát), mert a drámai mélység, ha nem is teljesen, de hiányzik a mutánsok históriájából. Bár szeretnek a főbb karakterek társalogni erkölcsről, az emberiség megmentéséről, a reményről, de ezek jelenleg inkább csak megágyaznak az akcióknak, levegőhöz juttatják a nézőt, de nem válnak egyenrangú elemmé.
Ugyanakkor Singer is jól egyensúlyoz a képregényfilmek fantáziavilága és a valóság között, előbbit maximálisan kiaknázza, utóbbiba pedig bele-belekóstol. Az egyensúlyozás óvja meg attól, hogy belezuhanjon az új Pókember vagy Superman által fémjelzett szakadékba. Ezt már az olyan remek színészek sem hagyják, mint Michael Fassbender és James McAvoy, Magneto és Xavier professzor fiatalabb kiadásai. Ők jelentik a sorozat múltját és egyben lehetséges jövőjét is. Hiszen Halle Barry és Patrick Stewart generációja kikopófélben van a mutánsok világából.
Látványos kikapcsolódás tehát az X-men univerzum legfrissebb epizódja. Olyasféle kikapcsolódás, amire mindenki vágyik egy nehezebb hét után. Ha felejteni akar, és kevésbé töprengeni. Mert hiába a moralizálás, pontosan tudjuk: a világ most is megmenekül. Csakhogy a mostani, kötelező hepiend annyira idillikus, annyira lezárt, hogy nem is nagyon látszik, merre gombolyodhatna tovább a sorozat fonala. Hiszen láttuk a múltat és láttuk a jövőt. Az öregedő karakterek miatt pedig a jelen lassan járhatatlanná válik. Mégsem lehetnek öregebbek most, mint a távoli jövőben. De emiatt főjön csak a forgatókönyvírók feje. Mi csak lógatjuk a lábunkat.
